"A lelkét maszkírozza" - Törőcsik Marit köszöntjük

Ma ünnepli 77. születésnapját Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal.

Barátokkal ünnepel:

A születésnaposTörőcsik Mari baráti körben ünnepel. A Nemzet színésze, a kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színésznő két barátjához is hivatalos ünnepi vacsorára.

„Magamat itthon nem ünnepeltetem, de a barátaim és a kollégáim gondoskodnak a dologról. Alföldi Róbert is felköszöntött már a Nemzeti színpadán, este pedig vacsorára vagyok hivatalos. Nagyon jól vagyok, úgy érzem, hogy még most is annyit tudnék dolgozni, mint régen. Persze tudom, hogy ez nem igaz. Vissza kell vennem a tempóból, de azért a végső visszavonulásom még várat magára" – mondta a Hír24-nek Törőcsik Mari.

A színésznő annak ellenére játszik két darabban, hogy jobb keze folyamatosan fáj.  „Sok dolog nehezebben megy emiatt, de mindent megoldunk. Az intenzív osztályon megismert kedves ápolónők és egy másik drága asszony is rendszeresen segít nekem. Az összes szomszédom is mellettem áll, ha kell. Néha át is kopogok valakihez, ha nem bírom begombolni a kabátomat" – árulta el Törőcsik Mari.

Major Tamás a pályakezdő Törőcsiknek:

„Én nem tudok mit kezdeni magával. A szakmából szinte semmit sem tud, de annyira pontosan érez és érzékel, és az ízlése is egészen kivételes, csak a kifejezési formái hiányoznak. Maga képtelen ezeket az általános színészi eszközöket használni. […] Maga legyen nyugodt, és maradjon ilyen pontos és érzékeny – folytatta – majd egy idő után megtalálja a saját formáit. Addig persze le fogják írni nemegyszer magáról, hogy nem jön át a rivaldán, de nem baj. Ne jöjjön! Majd akkor törjön át, amikor meglesznek saját eszközei."

Fotó: Stekovics Gáspár

A színésznő kora - MGP szavaival köszöntjük Törőcsik Marit:

(...) Hogyan folytassa az a színésznő, aki soha egyetlen órát sem tagadott le életkorából - holott, nem valószínű, hogy teljesen hiányozna belőle a női-színésznői hiúság-, hogyan tovább, hiszen még a színpadon is szinte csak leheletnyi krémet és púdert használt. Sem a műszempilla, sem a kendőzőszerek nem kísérték pályáján. Ez önmagában se nem jó, se nem elmarasztalandó szokás. De rávilágít arra, hogyTörőcsik soha nem festékkel akarta kipótolni azt, amit a természet nem adott meg neki, vagy elvette tőle az idővel. Ahogyan Vahtangov tanította, Törőcsik nem az arcát, a lelkét maszkírozta.

Az idő problémájával korábban szembekerült már. Pontosabban: korábban szembesítette vele önmagát, amikor a Holdudvar című filmben anyaszerepet vállalva, nyilvánosan is elbúcsúzott a naiva szerepkörtől és magára vállalta a - még korai - szerepkört, szerepköröket. S a megfáradt arcok mozilátványa után feltűnt egy őjabb Törőcsik-arc. Ez is időkoptatta arcbőrt, szarkalábakat mutatott és valami megtörten bánatos fényt a szemekben. Ez is viselte a korábbi évek zavart félszegségét. A lányosan tiszta mosolyt. Ez már természetesen nem a parasztnaiva arca volt. Sem a mosásba-vasalásba tönkrement proletárasszonyok csontig soványodott arca. Pedig a Szabó Magda regényéből készült televíziójátékban - A danaida - egy háztartási rabszolgaságba belehorpadt asszonyi életsorsot vitt végig kifejező arcvonásain. Mégsem a megtört tekintetek, a karikás szemek, a fodrászolásra már nem ügyelően elszabaduló haj volta a jellemzője.

Ezekben a szerepekben, amiket most érintünk: mindegyikben visszatérően volt egy gesztusa, egy ismétlődő megoldása, amikor a szemöldök fölötti izmok - azok a gondolkodástól és gyötrődéstől olyan élesen kiugró izomráncok, amiket a legügyesebb plasztikai sebész sem lenne képes eltüntetni, csak akkor, ha az agyból venne ki egy darabot, mert a gondolatoktól gyűrődtek ott ilyen gondterheltté - ezek a gyötrött gyűrődések még élesebbek lettek és miközben a rágóizmok görcsösen összehúzódtak, mert mintha lenyelt volna egy hatalmas sírást vagy egy szózuhatagos dühkitörést: a színésznő lassan lehajtja fejét. Lehajtja, hogy ne nézhessenek a szemébe. Lehajtja, mert szégyenkezik a beletörődés miatt, hiszen tudja, hogy ütnie kellene, lázadnia, de nem tud vagy nem mer, vagy nem akar. (...)

A szemöldökök között az összegyűrt ránc, ez a kiugró és vándorló, gondterhelt vonás a legkevésbé drámai jelenetekben is végigkíséri Törőcsik szomorú arcát. Nem mintha a bekövetkező drámát, a rossz előérzetet akarná kifejezni. Nem, Törőcsik nem ez a sorstól hajszolt tragikus színésznő: ezek a ráncok nem elvont tragikumot, nem a végzet közeledő lépéseinek előrejelzéseit, hanem egy állandó szenvedésnek kitett érzékeny embert mutatnak meg, aki az élet legapróbb igazságtalanságát is érzékeli.

Nagyon is szociális ráncok ezek ott a szemöldök alatt. Egy társadalmilag érzékeny teremtés gondjait látjuk - legyen szerepe rokonszenves vagy ellenszenves, pozitív vagy negatív -, akinek befelhőzött arca lázít és mozgósít. (...)

Forrás: Színház.hu, Hír24