'A közönségnek vissza kell adni a hitét' - 85 éve született Ruttkai Éva

December 31.-én született Ruttkai Éva, kétszeres Jászai- és Kossuth-díjas színésznő, Érdemes és Kiváló Művész. Rá emlékezünk a mai napon összeállításunkkal.

Ruttkai Éva pályájáról:

„Parancsolj velem, Tündérkirálynő” – volt az egymondatos szerep, amely elindította pályáján. Művésznevét Lakner bácsitól kapta, a színészmesterségre Makay Margit tanította. 1945-ben a Zeneakadémián lépett fel szavalatával, itt látta meg és szerződtette azonnal Jób Dániel, a Vígszínház akkori igazgatója. Ruttkai az intézményben Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékának főszerepében debütált, a beteg Tolnay Klári helyett ugrott be hatalmas sikerrel, ettől kezdve felfelé ívelő pályája töretlen volt.

1948-ban a Nemzeti Színház társulatához szerződött, itt klasszikus darabok sorában mutathatta meg csillogó tehetségét, együtt játszott Bajor Gizivel, Somlay Artúrral, Rátkai Mártonnal, Ladomerszky Margittal. Ekkor szerettek egymásba, majd házasodtak össze a kor ünnepelt színészével, Gábor Miklóssal, 1953-ban született meg Júlia lányuk. Az ötvenes évek legvégén Gábor Miklós és Ruttkai Éva testesítette meg a magyar álompárt. Ha politikus színészekkel mutatkozott, ők álltak mellette; ha újságban kellett ábrázolni, milyenek is Kádár János szocializmust építő országában a Kossuth-díjas magyar csepűrágók, ők mosolyogtak a fotón. Aztán Ruttkai mindent felrúgott. A házasságnak a Műegyetemet végzett, tehát amatőrnek számító színészhez, Latinovits Zoltánhoz fűződő legendás szerelem vetett véget, amely 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci bemutatóján szövődött.

Ruttkai 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházában, a későbbi Vígszínházban játszott, s haláláig e társulat tagja maradt. Ösztönös tehetségét a mesterség tökéletes ismeretével, művészi tisztességgel, alapos felkészüléssel és fegyelemmel gazdagította. Egyéniségének bája, művészetének varázsa az egyik legnépszerűbb hazai színésznővé emelte.

Gyakran írták róla: számára nem létezik kisebb vagy nagyobb szerep. A korabeli kritikák tanúsága és a közönség emlékezete szerint A néma levente Ziliája, A Háború és Béke Natasája, a Szent Johanna és a Rómeó és Júlia címszerepe (oldalán a halhatatlan kedvessel, Latinovits Zoltánnal) ugyanolyan feledhetetlen volt, mint a Vízkeresztben, a Makrancos hölgyben vagy a Sirályban nyújtott alakítása. Emlékezetes maradt játéka – már nagybetegen – Dürrenmatt Öreg hölgyének címszerepében is.

Több mint félszáz filmet forgatott, temperamentumával, humorával, könnyed játékával a Budapesti tavasz, az Egy pikoló világos, a Butaságom története, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Utazás a koponyám körül, a Szindbád, s legutoljára az Idő van című filmek sikerének egyaránt részese volt. Rutkai Éva 1986. szeptember 27-én, 58 éves korában hunyt el.

Művészetét számos díjjal ismerték el, a legrangosabbat, a Kossuth-díjat 1960-ban kapta meg. Emlékét őrzi a Ruttkai Éva Emlékszoba, amelyet 1989-ben nyitottak meg, s az 1994 óta működő és a nevét viselő színház, amely 2011 tavaszától a Kálvária téren várja a közönséget. 1987 óta minden év decemberében adják át a Vígszínházban a Gábor Júlia alapította Ruttkai Éva Emlékdíjat annak a művésznek, akit a társulat titkos szavazással erre méltónak talál.

Ruttkai Éváról saját szavaival:

Magam: Hogy milyennek látom önmagamat? Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.

Feladat: Természetesen színész nagyon sokféle van. Egy-egy színdarabon belül nem is venni észre, mennyire különbözőek. Én feladatomul tűztem ki önmagam elé, hogy közel kell kerülni az emberekhez, mert ez táplálja igazán a színészt is, s a színházat is. A közönségnek vissza kell adni azt a hitét, hogy higgyen a színészben. Én úgy érzem, nekem ez a kapcsolat nagyon fontos. Ez számomra azt jelenti, hogy minden ízében „élő” színész vagyok. Egyre kellemesebben sütött a nap, s hirtelen témát váltottunk.

Újra: Én nagyon gyorsan felejtek. A pálya kényszerít rá, hogy szerepről szerepre kilépjünk az előzőből, hogy nyitottan fogadjuk a következőt. Egészen pontosan: nem az előzőleg megformált alak segít mindig, minden szerepet újra kell kezdeni! De nagyon sokat jelent az új szerep megformálásánál, ha olyan szerzővel találkozik az ember, akivel már korábban együtt élt. Ha olyan világba kell belépnie, ahol már járt, ahol otthon érzi magát. Ez nem jelent alkalmanként kevesebb kutatást, sőt, ellenkezőleg... Egy jól ismert világban, "otthon", az ember még alaposabban igyekszik a dolgok, a titkok végére járni, még kevésbé tűri a homályt.

Körülmények: A magam színészi élete és az előadás körülményei, törekvései mindenkor meghatározóak. Hadd hivatkozzam csak a legújabb élményemre, a Cseresznyéskert díszletére. Borovszkij színpadképe azáltal, hogy túllépett a realizmuson, felmentett minket bizonyos naturális játéktörvények alól és értelmezte is a drámát. Én, amikor megláttam a kép nélküli kereteket a fán, azt éreztem, hogy meglódul a képzeletem. Szerettem volna magam is a szürrealista látvány részévé válni. Legszívesebben "lefolytam volna" a díszlet felső szintjéről az alsóra, mint a Dali képek figurái. Azt éreztem, hogy ebben a szürrealista térben veszélyes lenne a realista játékstílust kanonizálni. 

Hogy: A lélekábrázolás gazdagsága izgat, de ezt én nem nevezem modernségnek. Hiszen a remekművek már évszázadokkal ezelőtt olyan nagyszerűen érthetetlenek voltak, hogy Beckett sem ér a nyomukba! Én ahányszor Shakespeare-t játszom, látom, vagy olvasom, mindig az jut az eszembe, hogy az istenbe tudta már mindezt akkor az emberekről? És hogy jövök én ahhoz, hogy ehhez hozzátegyek valamit? Amikor olyan teljes, hogy minden kiegészítés csak ronthat. Csehov vagy Shakespeare szerintem nem azért tudtak olyan sokat az emberről, mert annyira okosak, műveltek, széleslátókörűek voltak, vagy mert megelőzték a korukat, hanem mert zsenik. És a zsenialitás csodája nem korhoz kötött. Hiszen egy-egy görög szobor tökéletessége láttán azt érzi az ember, hogy a korok - nála felejtenek...

Csak: Csak éppen más dolog a bal kettőn bejönni és más - belépni a drámába. Meggyőződésem, hogy csak az tud igazán bejönni egy darabba, aki már "van". Akinek arca, keze, lába van, élő ember és aki a maga titkát képes a színpadra hozni. A belépés a szerepformálásnak nem a bevezető akkordja, hanem tulajdonképpen a szintézise. Amikor Nyina vagy Ranyevszkája belép Csehov világába magával hozza a múltját, a titkait. A nézőnek éreznie kell, - ha még nem is tudhatja pontosa-, ki az, aki most belépett a játékba.

Hit: Gyerekkoromtól fogva rettenetesen szeretek hinni, épp ezért nagyon gyanakvó vagyok. Nagyon nehezen, valóban nagyon nehezen hiszek; látszólag persze könnyen, mert nem szeretem meggyanúsítani az embereket, s amíg be nem csapnak, addig hiszek.

Latinovits: Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, és attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.

Szeretet: A szeretet azt jelenti, hogy figyelsz valamire, akarsz valamit. Megpróbálsz valamit hozzáadni a világhoz. A szeretet az nagyon konkrét dolog: figyelni, adni.

Gábor Júlia édesanyjáról:

- Nekem az az ember, akit mindenki szeretett és csodált, nem a színésznő, hanem az anyukám volt. Engem nem igazán érdekelt, hogy készül egy szerepre. Legyünk őszinték: a színészek folyton a színházról beszélnek, és időnként ez kicsit unalmas és terhes. Nagyon szerettem a nézőtérről, de otthon nem a színházról beszéltünk. Legfeljebb mellékesen. És beletartoztak ebbe a tárgyak is. Emlékszem például arra: észrevettem az öltözőben, hogy anyu egy kis háromszöget festett a homlokára, én pedig megjegyeztem: „De hát ez nem látszik a nézőtérről!” Mire ő: „Nem baj, nekem fontos.” Persze ez is csak utólag jutott eszembe. Akkor úgy elsuhant a mondat. És semmiképpen sem tudtam, hogy ennyire fontos neki. Ráadásul a magánéletében egyáltalán nem voltak fontosak a tárgyak.

- Egyszer fogalmazást kellett írnom az iskolában, s én arról írtam, hogy az anyukám nekem olyan, mint a napsütés. Emlékeimben mindig nevet. Egyszer valaki azt mondta, hogy mennyit szenvedett. Tulajdonképpen igaza volt. Gyerekként például nagyon szegények voltak, és előfordult, hogy karácsonyfát sem tudtak venni. Tele volt az élete fájó emlékekkel is, s én mégis úgy emlékszem rá, hogy mindig nevet. Az emlékszobában is volt három képünk egymás alatt különböző korszakokból, s mi úgy hívtuk: a mosolyfal.

- Anyám nem tudta hinni, elfogadni, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Úgy tudjuk, nyugtatók hatása alatt állt, s ahogy gyermekkorában gyakran tette, fel akart ugrani a vagonra, hogy azzal menjen az állomásig. Ezúttal azonban elvétette. Bizonyított, hogy a negyedik és ötödik kocsi között próbálkozott. Aki véget akar vetni életének, általában a vonat elé ugrik. Cserhalmi Györgynek aznap írt leveléből bizakodó ember szavai sugároznak. Szervezte mindennapos dolgait, telefonált fellépéseivel kapcsolatban, ügyintézett. Amit eddig kiderítettünk, mindaz azt bizonyítja, hogy baleset történt. Kizártnak tartjuk, hogy öngyilkos lett. Anyám – bár tíz évvel túlélte őt – távozásába belehalt. Azelőtt tele volt életörömmel, mindenben a jót kereste. Azután is pozitív gondolkodású maradt, de igazi lénye nem élte túl Zoltán halálát.

- Gyakran kérdezik, hogy miért nem léptem anyám nyomdokába. A tehetség megadatik vagy nem, ám szükség van más készségekre is. Kitartóan kell küzdeni, kiállni a kudarcot, elviselni a bizonytalanságot.

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához:

"Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk...

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.

Ha van még idő..."

Forrás: Színház.hu, Földes Anna: A színészé a szó, MTI