'Nem hiszek az elfecsérelt időben' - Hegedűs D. Géza 60

Május 7-én ünnepli hatvanadik születésnapját Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színész, rendező. Ez alkalomból összeállításunkkal köszöntjük.

Hegedűs D. Géza pályájáról röviden:

Hegedűs D. Géza Ibrányban született. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1975-ben a Vígszínházba szerződött, amelynek azóta is tagja. A megnyerő külsejű és jó hangú fiatal színész A harmincéves vagyok című musicallel debütált, ezután sokáig ifjú hősöket alakított, majd következtek a bonyolultabb figurák. 

Hegedűs D. Géza 1987 óta oktat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Főiskolán, ahol 1992-ben rendezői diplomát is szerzett, 2000-ben pedig DLA fokozatot (ez a PhD. fokozat megfelelője a művészeti képzésben), és ő az egyetem Színész Tanszékének megbízott vezetője. 2000-től a MASZK Országos Színészegyesület elnökségi tagja, 2005-től elnöke, 2006-tól a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagja.

Művészi tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, 1980-ban Jászai Mari-díjas lett, 1989-ben Érdemes Művész, 2007-ben Kiváló Művész címet kapott. A Kossuth-díjjal 2009-ben tüntették ki sokoldalú, elmélyült, sikeres művészi munkásságáért. Négy alkalommal kapta meg az Ajtay Andor-emlékdíjat, 1982-ben neki ítélték a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt, egy év múlva SZOT díjat vehetett át, 2005-ben Radnóti Miklós-díjas lett, lábnyoma 2007 óta látható a Nagymező utcai Pesti Broadwayn. A közönség szavazatai alapján kapta meg az Örökös Tagság kitüntető címet a Halhatatlanok Társulatában, 2011-ben Budapest Főváros XIII. Kerület Díszpolgára lett.

Hegedűs D. Géza rendezőként is elismert, fontosabb rendezései: Egy csók és más semmi, a Katharina Blum elveszett tisztessége és A dzsungel könyve - utóbbi 1996 óta megy változatlan sikerrel a Pesti Színházban, s a napokban ünnepelték ezredik előadását. Hazai zenés darab ekkora sikert még soha nem aratott.

Hegedűs D. Gézáról saját szavaival:

Kezdet:  A szülőfalum bennem él. Nagyon művészetbarát környezet volt az, pedig egyszerű paraszti életforma vett körül bennünket. Sokat olvastam – valahányszor jöttek a könyvek az iskola könyvtárába, mindig apámmal együtt rendeztük, aki pedagógus volt. A faluban volt egy mozi, amihez nekünk mágikus közünk volt: a nagyapám építette a háza mögött, a saját telkén. Látta ugyanis, hogy apukám a barátaival a szomszéd faluba gyalogol öt kilométert oda, és ötöt vissza vasárnaponként, hogy lásson egy filmet, ezért elhatározta, ő is épít mozit. Az államosítás után megengedték, hogy ő maradjon a mozigépész. Ezért nekem szabad bejárásom volt a moziba, álltam a kisszéken a vetítő mellett, és néztem a filmeket. Mindent tudtam a színészekről, mert járt nekünk a Film Színház Muzsika, és én azt az utolsó betűig mindig elolvastam. Ha apám Budapesten volt továbbképzésen, mindig sokat ment színházba, és otthon aztán mindent részletesen elmesélt. Például látta a Madách Színházban Gorkij Éjjeli menedékhelyét, amelyben Darvas Iván volt a Báró. Apámat az apró részletek varázsolták el, például az, hogy a Bárónak csak egy fehér kesztyűje volt, és a másik csuklójára egy fehér zsebkendőt tekert, a kezét pedig zsebre vágta, így csak egy fehér csík látszott, mintha két kesztyűje lenne… Egyébként apámék is csináltak a tantestülettel színházat az iskolában – ott is laktunk –; játszották a Mágnás Miskát, apám volt Miska, anyám Marcsa. A mi lakásunkban volt az öltöző. Emlékszem, én is ragasztottam magamnak bajuszt, nem akartam levenni, abban aludtam. És sírva fakadtam, amikor apámat mint Miskát kidobták a kastélyból, lovásznadrágban, mezítláb… Aztán később épült művelődési ház, apám lett az igazgatója, és járt hozzánk a Déryné Színház, előadás után pedig apám mindig meghívta a művészeket hozzánk. Debrecenbe kerültem középiskolába, építészeti technikumba. Úgy sejtem, tán sosem ébredt volna föl bennem ilyen erősen a művészet és a színház iránti érdeklődés, ha ott nem derült volna ki számomra olyan gyorsan, hogy semmi közöm a műszaki természetű szakmákhoz. Egyedül az irodalomórán éreztem jól magam. Fokozatosan a színház és a mozi lett a menedékem.

Főiskola: Egy ideig sokat kínlódtam. Aztán valahogy a második év vége felé a helyükre kerültek a dolgok; rájöttem, hogy lehet csöndet és kontaktust teremteni, hogy mire való a próba – ezek fontos fölismerések voltak, párhuzamosan a felnőtté válással. Harmadév végén Várkonyi Zoltán meghívott a Vígszínházba. Akkor fél éve már ott gyakornokoskodtam – először a Popfesztiválba ugrottam be, Bill szerepébe. Ma is tudom a szöveget.

Víg: Folyamatosan nem lehet csodákat csinálni – senkinek, semmiben. Csinálni kell – van, amikor szolgálat, nem szárnyalás, nem istenkísértés. A Víg összes játszóhelyén majdnem kétezer ember ül esténként. Több erős, magas színvonalú, populárisabb, könnyebb előadást kell produkálni ahhoz, hogy csinálhassuk a Kaukázusi krétakört, A Kék Madárt meg a Száz év magányt. Mi vállaltan népszínház vagyunk, tehát Shakespeare, Moliére, Csehov, Brecht mellett még sok egyebet is játszanunk kell. Egyenletesen magas színvonalon kell teljesítenünk, és akkor néha eljön a jóisten is.

33: Úgy érzem most kezdődik a pályám, 33 évesen. Amikor a főiskola után kilép az ember a színpadra és azt mondja: itt vagyok, ilyen vagyok - és az emberek felkiáltanak: Íme a színész!, akkor még tele vagyunk éretlenséggel és véletlenséggel. Az igazi munka utána kezdődik: elsajátítani a mesterségbeli tudást, amellyel az élményeimet közvetíthetem a szerepen át, és megélni a felnőtt lét konfliktusait, amelyek élményekké, tapasztalatokké sűrűsödnek. Tíz esztendő után ezért mondhatom, hogy most kezdem a pályát. Az eltelt idő alatt volt részem csendben és zajban, megszenvedtem ezt is, azt is: nem hiszek az elfecsérelt időben. Ugyanakkor tudom, hogy az ember drámai lény, nincs folyamatos fejlődés, elég egy tragikus mozzanat az életünkben és másnapra pszichésen minden átrendeződik, régi értékeink hullnak és újak születnek belül.

Film: Dolgoztam például egy olasz–magyar koprodukciós Jancsó-filmben – Boccaccio Magyarországon, avagy a zsarnok szíve –, és ezzel párhuzamosan forgattam a Liszt Ferenc életéről szóló filmsorozatot Szinetár Miklós rendezésében, ennek ürügyén bejártam Európát. Ott szembesültem azzal, hogy tényleg kishitű vagyok: távolról sem tudtam természetesként fogadni, hogy milyen szállodákban laktam, hogy mint főszereplőnek külön öltöző-lakókocsim volt, autó állt a rendelkezésemre – szóval ahogy ez odakint szokás. Egy évig forgott ez a sorozat – közben játszottam itthon a Kőműves Kelement. Hazarepültem a forgatásról, be a színházba, utána vissza a repülőtérre. És akkor egy ponton a két munka összeért: épp Velencében forgattunk, amikor a filmfesztiválon bemutatták a Jancsó-filmet, hívtak a bemutatóra, vonultam a rossz kis ruhámban a piros szőnyegen… Emlékszem, hogy meg voltam döbbenve a munka szervezettségén: azon, hogy mindennap elkészült, ami aznapra be volt tervezve. Gyorsan megtanultam, hogy mindig, egyfolytában munkaképesnek kell lennem, nem lehettem se beteg, se fáradt. A forgatás után a többiek mentek a városba, én meg a szállodában a néma zongorán gyakoroltam a magnó mellett a másnapi felvételre, hogy a kézmozdulatok hitelesek legyenek. És éjszaka felfedeztem Párizst, Rómát – napközben nem volt időm rá. Kulturális értelemben is rengeteget kaptam ettől: Liszt Ferenc életén keresztül megértettem, hogy mindent meg kell ragadni, be kell fogadni, meg kell tanulni. Ezért aztán ebből a gázsiból bejártam egész Amerikát. Los Angelestől New Yorkig, északon és délen is. Hajtott a kíváncsiság. Később előfordult az is, hogy azt mondtam, próbafelvételre kell mennem Londonba, mert másként nem tudtam volna megszervezni, hogy elmenjek egy hétre színházat nézni.

Hosszú: Bármilyen szerepet kapok, alaposan utánanézek. Elolvasok mindent – nem azért, hogy eminens diák legyek, hanem mert borzasztóan kíváncsi vagyok. Tán ez az egyik legjellemzőbb tulajdonságom. Amit abból én megtudok, megtanulok, az megmarad, az már az enyém. Lehet, hogy tíz évvel később valami más kapcsán eszembe jut róla valami. Az asszociációt nagyon fontosnak tartom a művészetben, márpedig ahhoz kell egy felhalmozódási szakasz. Nézd meg a lassan érő költőket, nézd meg Orbán Ottó költészetét; ő egy nagyon nehéz sorssal a háta mögött szépen fölépült, kigazdagodott. Nagyon fontosak nekem az ő versei. Én szenvedélyesen szeretek próbálni. Kipróbálok – ez szerintem megúszhatatlan. Tíz ötletből öt rendszerint hülyeség. De a másik öt nem jutna eszembe az öt rossz nélkül. Ma már tudom magamról, hogy én hosszú úton jutok el valahová.

Váltós: Egyik este előadás után ültünk a társalgóban, iszogattam a nem-is-tudom-éppen-hányadik kávémat, és abban a pillanatban ráuntam. Azóta egy kortyot sem ittam. Ha valamin töprengek, hogy megtegyem-e vagy sem, akkor biztosan nem teszem meg. De amikor hirtelen bevillan, hogy elég, akkor váltok. Igen, ilyen váltós vagyok...

Százalék: A színészetnek csak az ötven százaléka a tehetség, a tapasztalat és amit a főiskolán megszerez az ember - a másik ötven százalék a szellemi, fizikai, idegi, lelki kondíció. Ez pedig nem egyenes fejlődésből áll, hanem folyamatosan hullámzik. Hogy most másfél évtizede úgy érzem, jó formában vagyok, az is ennek a folyamatnak a része. Emellett rengeteg kalandban volt részem ez idő alatt, rengeteg impulzust kaptam; nincs olyan meghatározó stílusirányzatot képviselő, ma élő magyar rendező, akivel ne dolgoztam volna együtt, és rengeteg magyar ősbemutatóban vettem részt, így találkozhattam és beszélgethettem a legnagyobb írókkal. Szerencsére a Vígszínház mindig nagyon szoros kapcsolatban állt a kortárs magyar irodalommal, és ez nagyon fontos: kortárs dráma nélkül a színház nem tud létezni. Van, aki skanzennek képzeli a színházat, múzeumnak, ahol szép ruhában, archeológiailag rekonstruált környezetben történnek megnyugtató, távoli dolgok. Holott a dolog az ellenkezőjéről szól: a kortárs dráma hordozza, ami épp itt és most gyötör bennünket, és ezzel szembesít keményen, pontosan és okosan, vagy akár érzelmesen és komikusan.

MASZK: Huszonöt éve tanítok már az egyetemen, azóta követem az újabb és újabb generációk pályáját. Azt látom, hogy az elmúlt évtizedben megfogyatkoztak a lehetőségek a frissen diplomázott, tehetséges színészek előtt; igaz, lelkesedve figyelem, hogy nem hagyják magukat, együtt maradnak, új színházi csoportokat hoznak létre. Az utánpótlás tehetségben, szakmai felkészültségben, művészi kondícióban az egyetem révén biztosítva van, és ez komoly remény, ugyanakkor az ember szorong, hogy ezek a fiatalok ne váljanak szellemi értelemben hontalanná. Drukkolok nekik, és amennyire a MASZK-tól telik, egzisztenciálisan is támogatjuk őket - ennek érdekében találtuk ki az ösztöndíjrendszert.

Fiatalok: Tény, hogy akár sokat képzünk, akár keveset, "sok van, ki elhivatott, és kevés, ki kiválasztott". Nincs olyan szféra, ahol ne lenne folyamatos verseny - de ez jó, mert az emberek egymást inspirálják, és ebből szövetségek születhetnek, egymásra találások és társulatok. Ebben mélyen hiszek; a színház egyetlen értelmes létezése, ha az alkotók egy csapatba tudnak tömörülni egy integráló szellemi erő - egy hiteles, a szakmájában kompetens rendező, író, koreográfus - körül, ami összekapcsolja őket. Minden más csak ennek az előszobája.

Rendezés: Én olyan színházat tudok csinálni, amilyen bennem él. Szenvedélyes színházat. Fehér Gyuri barátom adott egy örök érvényű jó tanácsot: csak akkor szabad rendezni, ha gondolatom van valamiről. Kíváncsi vagyok, el fogok-e jutni odáig, hogy már nem leszek ilyen szenvedélyes. Azt hiszem, akkor vége lesz az életemnek.

Camus: Az életünkben vannak fontos szerzők, akikkel ha megfelelő pillanatban találkozunk, akkor szinte észrevétlenül segítenek, hogy megértsük a világot. Egyes szerzőkbe, történetekbe beleszeretünk, aztán esetleg tovább is lépünk, mert úgy érezzük, hogy a kíváncsiságunk már másfelé fordult; hogy abban az életszakaszunkban már másfajta élményekre van szükségünk.

fotó: Gál Bereniké

A pestis és a színház: Nekem mint színésznek még nem volt alkalmam sosem monodrámát csinálni. Az előadás különlegessége, hogy nem lineáris, hanem egy nagyon árnyalt, sokrétű, töredezett, időben össze-vissza ugráló szövegre épül. Rendkívüli koncentrációt és belső tudatosságot igényel, hogy átélve mindazokat a helyzeteket és mindazoknak az alakoknak az igazságát, akiket megjelenítek, belül a legtudatosabban snitteljem a jeleneteket, vagy éppen kilépjek belőlük és kommentáljam, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, kik a résztvevők. Ez nem valami színészi bravúrkodás, zsonglőrködés, hanem egy igazi egynemű, különös drámai ötvözet készítése, ami Camus rendíthetetlenségének és erkölcsi értelemben vett keménységének hála erős, törhetetlen: egy ragyogó gyémánt. Jó élmény megélni esténként, hogy eggyé válhatok, együtt gondolkodhatom a közönséggel; hogy megoszthatom a kételyemet és szinte együtt kereshetjük a kérdéseinkre a válaszokat. Az előadásunkban szinte személyesen szólíttatik meg mindenki, és mintegy cinkosává, részesévé, esendő alakítójává és elszenvedőjővé válik ennek a történetnek. A saját bőrén, a saját lelkén, agyában és szívében érzi a probléma súlyát, nehézségét, végletességét. A színház mindig drámaivá avat emberi viszonyokat – és ahogy Thomas Mann írja: az ember minősége igazán véghelyzetben mutatkozik meg. Ez alapvető a színházban: minél végletesebb, annál mélyebbre hatol és annál többet érthetünk meg a létünkből.

Feladat: Az évtizedekben visszatekintve, sok az elintézetlen dolog az időben – és ez engem mint művészembert energiával tölt el és kötelességgel ruház fel. Azzal a kötelességgel, hogy a gyakran fellelhető sötétséget valamilyen világossággal, érzelmi és intellektuális élménnyel tudjam megváltani.

Forrás: Színház.hu, Színházi Adattár, Magyar Narancs, Színház - "Ma meghaltam..." / szerző: Csáki Judit