'Ez a művészsorsok darabja' - A Színésznők szakmai beszélgetéséről

A 13. POSZT-on versenyez a zalaegerszegi színház Színésznők című előadása Sztarenki Pál rendezésében. A darab szakmai beszélgetésről olvashatnak.

April de Angelis: SZÍNÉSZNŐK
Hevesi Sándor Színház
Zalaegerszeg

Lévai Balázs: Szakmai beszélgetések, ha jól számolom, harmadik felvonás. Különleges napnak lesz, mert két kortárs angol drámának nézzük meg a magyarországi színre vételét. Először a zalaegerszegiek előadását, April De Angelis: Színésznők című előadását fogjuk megbeszélni, majd a szünet után Martin McDonagh Vaknyugatját a kaposváriak előadásában. Most elöljáróban nézzük meg, milyen véleménnyel voltak a zalaegerszegi előadásról a kifelé jövő nézők. 

Na, hát ezek voltak a nézői vélemények. Beszélgetőtársaim ezúttal Turbuly Lilla író, újságíró, valamint Székely Csaba drámaíró lesznek. April De Angelis-ről azt kel tudni, hogy zengzetes neve szicíliai ősöket sejtet, illetve nem csak sejtet, olasz ősökkel rendelkezik, de ugye egy angol drámaíró hölgyről van szó, aki egyébként pályafutását színésznőként kezdte. Ismertétek-e a darabot, és akár igen, akár nem, mi volt az első benyomásotok róla?

Székely Csaba: Nem ismertem a darabot, sem az írónőt, nem halottam róla, de egy nagyon jó darabnak tartom. Úgy gondolom, végül is bármikor történelmi témájú darabot írunk, azért írjuk, mert valamit el akarunk mondani a máról. April De Angelis ezt annyira jól csomagolja, hogy szinte bekúszik a bőr alá az, amit elmond a máról, észre sem vesszük először. Magával ragad az a kíváncsiság, hogy abban a korban hogyan éltek a színésznők, amikor először léphettek színpadra, magával ragad a színészi játék, amit láthatunk a színpadon. És akkor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy elkezdünk párhuzamokat vonni a jelennel: Hát igen, akkor terhesen nem lehetett színpadra állni. Hú, de szörnyű idők voltak ... Ha belegondolsz, végül is ma sem… Érted? Nagyon-nagyon jó benyomást keltett, kíváncsi vagyok ezután az írónő más drámáira is.

 Székely Csaba

Turbuly Lilla: Én sem ismertem korábban a darabot. Úgy érzem, ez egy jó lehetőségeket nyújtó darab, tehát úgy gondoltam, hogy maga a szöveg nem egy annyira nagy súlyú irodalmi mű, de egy jól játszható és színpadon jól működő, sok lehetőséget rejtő darab. Azt még hozzá kell tennem, hogy harmadszor láttam, de most először tűnt fel az a mondat, amit azt hiszem, Misurák Tünde mondott: „Nahát, nők is írnak színdarabokat!”. Hazamentem és gyorsan végignéztem a POSzT programfüzetét, és megállapítottam, hogy a versenyprogramban ez az egyetlen nő által írt darab, végignéztem az egész OFF programot, és találtam még egyet, Erdős Virágnak a Mara halálát, tehát én nem hiszem, hogy ez a válogatásnál szempont volt.

Lévai Balázs: Én is azt gondolom, hogy nem. Nem hiszem, hogy a válogatók, Szigethy Gábor és Solténszky Tibor nézték ezt, vagy azt sem hiszem, hogy ezt az egyet azért válogatták be, hogy legyen egy nő is.

Turbuly Lilla: Nyilván nem, de azt hiszem, hogy ez összességében jelez valamit, és hogy a női nézőpontnak a reprezentációja itt megjelent, az mégiscsak nagyon fontos szerintem.

Székely Csaba: De ez nem azt jelzi, hogy a nőknek nem szabad drámát írni, hanem hogy nem nagyon szoktak.

Turbuly Lilla: Én nem mondanám, hogy nem nagyon szoktak.

Székely Csaba: Ott van talán a legismertebb szerző, Yasmina Reza, akinek a művéből Roman Polanski nagyon híres filmet készített, és azt hiszem, ez által Tony díjas lett. De rajta kívül nagyon kevés női drámaírót ismerünk.

Lévai Balázs: Ez nem ősbemutató volt, mert Magyarországon már játszották Színházi bestiák címmel. Ennek az előadásnak a rendezője Sztarenki Pál. Ti hogy találtátok meg ezt a darabot?

Sztarenki Pál: Ha jól emlékszem, még a József Attila Színházban voltam, és Szokolay Brigitta, az akkori ottani dramaturg adta a kezembe, és én beleszerettem ebbe a darabba jócskán. ajánlottam Léner Péternek, aki elhajtott a francba vele. Pedig ebben a darabban nagyon sok lehetőség van. Ennek a darabnak a kapcsán nagyon sok mindenről beszélhetünk. Először is, van egy nagyon praktikus szempont, hogy öt kitűnő szerep van benne, és nem öt karakter, hanem öt sors, és ez nagyon-nagyon izgalmas, ma különösképpen, amikor a csajoknak – elnézést, a lányoknak, hölgyeknek - nagyon kevés ilyen lehetőségük van. Másodsorban pedig, a színház mindenkori állapotáról beszél, ami engem nagyon bosszant, ami kialakulóban van itt Magyarországon is: valami butaság, vagy még rosszabb. Ugyanakkor az öt sors és karakter kapcsán, amiről beszélünk, vagy beszélnek, a darab arról szól - csak egészen röviden az egyik szegmensét mondom -, hogy az úgy nevezett karrierért mi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni: barátságot, szerelmet, gyermeket, mindenféle dolgokat, és hogy az emberi méltóságunk meddig tart. És benne van az a kiszolgáltatott helyzet, amibe folyamatosan kerülünk, adott esetben a színház kapcsán. Rettenetesen izgalmas történetnek gondolom, az egy más kérdés, hogy sajnos kicsit - nem is kicsit, nagyon - mérges vagyok, mert a tegnapi délutáni előadás nem sikerült jól. Ezt egymás között valljuk be őszintén. Azt, hogy ennek mi az oka, azt nem fogom nyilvánosan elmondani, de ez bosszant, mert ez az előadás ennél sokkal többet tud. 

Lévai Balázs: És az esti előadás?

Sztarenki Pál: Az esti előadás ilyen szempontból sokkal praktikusabban és jobban működött. Úgy éreztem magam, mint ahogy Wichmann Tamás edzője érezhette magát annak idején. Nem tudom, az a moszkvai olimpia volt? Hogy kilencszeres világbajnok volt, meg nem tudom mi. Én tudtam, hogy milyen előnyei, értékei vannak ennek az előadásnak és egyszer csak azt látom, hogy hatszáz méteren fölemeli kezét, hogy a franc egye meg! De hát nem lehet a szélirányra mindig hivatkozni, végig kell menni azon a rohadt úton. Kicsit sajnáltam.

Lévai Balázs: Tegnap beszélgettünk Tóth Augusztával. Megkérdeztem tőle, hogy ha egy napon kétszer játsszák az előadást, akkor melyiket nézzük meg, és azt mondta, hogy a másodikat. Nos, most a zsűri az elsőt nézte meg, bár volt néhány zsűritag, aki nem. Te meg azt mondtad tegnap, hogy téged mindig azzal piszkálnak, hogy kevés nőalakot írsz, és azok is a férfiak alávetettjei, vagy hogy fogalmaztál?

Székely Csaba: Rosszak a női karaktereim, én nem tudok nőket írni. 

Lévai Balázs: Na ezért kérdeztem, hogy mit gondolsz April De Angelis női karaktereiről? Valóban öt kitűnő szerep, öt kitűnő figura van ebben a történetben.

Székely Csaba: Én azt hiszem, hogy sokat tanulhatok tőle. Most ez nem egy általános vélemény, hogy én nem tudok nőket írni, csak itt a POSzTon elhangzott egy beszélgetés során. Én úgy gondolom, hogy bizonyos döntési helyzetekben a nők határozottabbak, és amikor arra van szükség, mindig bátrabban képesek lépni, mint a férfiak. Ezért próbálom mindig erősebbre hangolni a dolgokat. April De Angelis-nél pedig egy teljes skálát láttunk arról, hogy bizonyos krízishelyzetekben, sorsdöntő pillanatokban, hogyan viselkednek különböző nők. Ebből nem csak íróként, hanem férfiként is sokat lehet tanulni. Nyilván másként nézi ezt az előadást az ember, ha férfi, ha nő, vagy ha medve. Lehet, hogy itt most helyettem egy nőnek kellene ülnie. Biztos, hogy vannak dolgok benne, amik egy női nézőre jobban hatnak, jobban tudna róla beszélni.

Turbuly Lilla és Székely Csaba

Lévai Balázs: Te azt mondtad, háromszor láttad az előadást, azaz elég objektív, összetett képet tudsz alkotni. Most milyen érzésekkel jöttél ki, illetve összességében mit gondolsz erről az előadásról?

Turbuly Lilla: Lehet, hogy nálam ez a három látás már egy kicsit egymásra csúszik, tehát én nem éreztem annyira elrontottnak a tegnap délutáni előadást. Annak, hogy másodszor is megnéztem, az volt az oka, hogy volt egy szereplőcsere a darabban, mivel sajnos Kovács Olga eltörte a vállát, és Kátai Kinga négy vagy öt nap alatt ugrott be, úgy emlékszem, és akkor láttam az ő beugrását, illetve most ismét vele. Összességében én ezt egy szerethető előadásnak éreztem, nyilván nőként egy kicsit másként láttam. Ugye ezt játsszák Színházi bestiák címmel is, mivel az Enyedi Éva féle fordítás ezt a címet adta, de itt a másik fordítást használják, és ez a Színésznők ehhez az előadáshoz közelebb áll. Ebben inkább a női sorsok voltak nekem fontosabbak, ennek az öt nőnek a nagyon különböző konfliktusmegoldó módjai és életstratégiái. Tehát ez a női történetek vonal, ami nagyon megfogott benne, aztán a művészetek és a hatalom viszonya, ami megint nagyon erősen benne van ebben a darabban. Aztán az, hogy a női szerepek az elmúlt 350 évben mennyit változtak, vagy nem változtak. Tehát ha időszerűségét érzem ennek a darabnak, akkor a művészet és hatalom viszonya mellett ez a másik vonatkozás az oka. Amikor a mai magyar közbeszédben a női szerepekről tudjuk, hogy milyen mondatok hangzanak el, akkor talán jó átgondolni, hol tartunk most ebben. Nagyon érdekes volt ez a történelmi vonulat is. Én nem vagyok színháztörténész, de olvastam Darvay Nagy Adrienne írását erről a darabról, aki elmondta, hogy történeti forrásmunkának ugyan ne használjuk, de nagyon pontos és nagyjából a szereplők nevei is megegyeznek. 

Lévai Balázs: A szereplők nevei is, a királyi társulat.

Turbuly Lilla: A királyi társulat, a hercegi társulat, olyan apró részletekig, hogy a repertoárterv, amit elmondanak, az is megegyezik a valósággal. Tehát több szempontból is nagyon érdekes, jó előadásnak tartottam, nem beszélve a színészi alakításokról, de arról meg nyilvánvalóan még lesz szó.

Székely Csaba: Különösen erős pontja a darabnak, hogy egyrészt ott van ez, hogy II. Károly az első uralkodó, aki engedélyezi, hogy nő színpadra léphessen, ugyanakkor kiderül, hogy huncut ez a II. Károly: ugyan ő engedélyezi, de cserébe ezt egyfajta háremként képzeli el. El is várja, hogy különböző szolgáltatások formájában cserébe visszaszolgáltassák neki ezt a kegyet. 

Lévai Balázs: Illetve a színésznői státusz gyakorlatilag ebben a történelmi pillanatban megegyezik a kurtizán státuszával, kb. annyira becsülik. Közben pedig a férfi színészeknek, mint csepűrágóknak a megbecsülése egy fokkal magasabban volt.

Székely Csaba: Sok fokkal, illetve ez a Mr. Betterton élet-halál ura volt a színházban, és a színésznők pedig képesek ilyen kis semmiségekért a plafonig ugrani örömükben.

Lévai Balázs: Mit gondoltatok a darab, illetve az előadás keretes szerkezetéről? Ugye ezzel a ruhafogasos jelenettel kezdődik, illetve záródik. Lábjegyzet: ebben az évben úgy látszik, az alkotókat nagyon megihlette a ruhafogas. Aki látta a Sirályt a Nemzetiben, ott is központi szerepe van.

Sztarenki Pál: Olcsó...

Lévai Balázs: Igen, olcsó díszlet, tulajdonképpen csak kerekeket kell a lábára szerelni, és akkor könnyen mozgatható. Hogy tetszett ez a megoldás, illetve milyennek láttátok a színpadi megvalósítását?

Székely Csaba: Én nem nagyon szeretem a ruhafogasokat, mert két hónapja lopták el a pénztárcámat egy ilyen ruhafogasról. 

Lévai Balázs: Ezt nevezik személyes érintettségnek.

Székely Csaba: Amikor látok egy ilyet, összerezzenek.

Turbuly Lilla: Azt hiszem, hogy ezt gyakorlatilag a kényszer szülte, hiszen a zalaegerszegi színpadon, ahol játsszák ezt a darabot, gyakorlatilag nincs technika. Ez a Griff Bábszínháztól kölcsönvett, régen stúdiószínpadként, de most bábszínházként működő terem. Szerintem jól funkcionált ez a ruhafogasos megoldás, és én egy másik darabbal, a Képmutatók cselszövésének ruhafogasos díszletével éreztem párhuzamot. Más szempontból is: Kiss Marinak az idősödő színésznő alakításával is, illetve én a Képmutatók cselszövésében Takács Katival láttam, de azzal az alakítással is. Tehát egyik a másikat eszembe juttatta, szerintem ez az egyszerű megoldás jól működött. A keret, ami egyébként megfogalmazódott a nézői véleményekben is - amik zárójelben megjegyzem: ritka szakszerűnek tűntek a korábbi bejátszásokhoz képest -, hogy kicsit úgy érezték, hogy nehezen indul, vagy mást vártak, ez kicsit a keretes szerkezet miatt is volt szerintem. Ott a legelején Madák Zsuzsa megszólalása nagyon idegenként hangzik Ecsedi Erzsébet stílusához, megszólalásához képest, ami csak később indokolódik. Amikor a végén visszatér a keret, értjük, hogy ez a karakter miért lóg ki, és hogyan lóg ki, de ez talán okozhatott egy ilyen zavart a legelején a nézőkben.

Lévai Balázs: A ruhafogason kívül nem mondanál mást is a keretes szerkezetről, a komplexusaidon túl?

Székely Csaba: Ez jó megoldás, én szeretem, ha keretes szerkezettel él egy darab, de ez most csak egy írói preferencia, mert jó, mert rengeteg lehetőség rejlik benne. Itt kontextusba helyezte a dolgot, előrevetített bizonyos eseményeket, amelyek később bontakoztak ki, illetve kapott később egy metaforikus jelentést. Ez az, ami a medvetáncoltatás. A keret első feléből tudjuk meg, hogy ez egy ilyen medvecirkusz volt. És mire véget ér a darab, lassan rájövünk arra, hogy most is valami ilyesmi folyik, csak nem medvék vannak, hanem nők.

Lévai Balázs: No, akkor beszéljünk a főszereplőkről, jó? Beszéljünk arról, hogy ez az öt különböző női figura szerintetek mit jelképez? Egyes sorsoknak, vagy akár egyes női archetípusoknak a történetei? Illetve, milyenek voltak a színész hölgyek, mennyire volt egységes a színészi játék? Hiszen mint kiderült, volt egy beugrás.

Székely Csaba: Nekem nem tűnt föl, hogy kilógna valaki, hogy itt beugrás történt. Szerintem ez az előadás azért van itt a POSzT-on, mert annyira erős ez az öt színésznő, és annyira letaglózó, amit művelnek a színpadon. Tehát itt a színészi játék egyenként is, és összesen is az, ami miatt ezt az előadást szeretni lehet.

Turbuly Lilla: Én is olvastam a válogatóknak ezt a hozzáfűzését, hogy a színészi alakítások, főleg Ecsedi Erzsébet alakítása indokolta a válogatást. Mivel én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy zalaiként évek óta nézem Ecsedi Erzsébetet, nekem ez nem volt olyan nagy felfedezés, mint annak, aki ritkábban látja. Pont tegnap az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy nagy diófa, ami gyökeret vert a színházban, és neki ott az az élete. Nyilvánvalóan, ez egy kiváló alakítás volt. Az én felfedezésem ebben a darabban Misurák Tünde volt, akit természetesen láttam már szerepelni, de most csodálkoztam rá, hogy milyen ívet adott ennek a szerepnek. Engem harmadszor is meg tudott indítani azzal a jelenettel, amikor visszajött a végén, amikor az utcára került. Kátai Kingának nagyon örülök, hogy ő került a darabba. Őt először a Patkányokban láttam -  amit itt meg lehet egyébként nézni a OFF  programban - , ahonnan nagyon kiugrott. Más típusú színésznőnek látom, mint Kovács Olgát, akit egy ösztönösebb, Kingát pedig egy intellektuálisabb alkatnak gondolom. Nekem sem lógott volna most már ki ebben az előadásban, ha nem tudom, hogy ő a beugró. A Zsuzsának az alakítása az, ami az öt közül szándékoltan kilóg. Ilyen kis hangsúlyokról talán lehetne beszélgetni, vagy vitatkozni, hogy elég lett volna eggyel kevesebbszer elmondani, hogy hűvös az éj, tehát, hogy az a jelenet, annak a kitartása kicsit hosszabb volt a kelleténél, vagy nem, hogy az a fűzős jelenet túl direkt volt, vagy sem. De összességében én teljesen indokoltnak tartottam ezt a távolságtartást.

Lévai Balázs: Ezek rendezői kompetenciák. Nem?

Turbuly Lilla: Igen, nyilván ez rendezői kompetencia. 

Székely Csaba: És egy picit dramaturgiai is. Nem?

Turbuly Lilla: Zsuzsa a dramaturgja is a darabnak, ezt egy kicsit így összeraktam.

Madák Zsuzsanna: A fűző, az én voltam.

Lévai Balázs: A fűző, az te voltál.

Madák Zsuzsanna, Sztarenki Pál

Székely Csaba: Egyébként a fűzőhöz kapcsolódva, nekem az volt az érzésem, hogy ez egy humorosabb darab annál, amit látunk, hogy eleve több benne a humor, csak nincs kijátszva, mert nem oda kerültek a hangsúlyok. Jól éreztem? Vagy nincs így?

Sztarenki Pál: Ja, igen. Az egyik az, hogy a fűző, mint megoldás vagy probléma. A színház nagyon hülye helyzeteket tud generálni. Kaposváron régen ment egy darab, amit máig anekdotaként mesélnek.  A lényeg az, hogy bement a szereplő egy létrán, már a tetején volt, miközben szólt a másik szereplőnek, hogy „hozd be a létrát!”, és akkor jött rá, hogy már rajta van a létrán. Olyan hülyeségeket tud teremteni időnként a pánik meg a színházi helyzet. Szerintem ez bőven belefér. A másik, a humora. Ez egy atelier humor. Én nem is akartam, meg nem is szerettem volna a humor felé vinni, inkább a tragédia felé. Mert ugye azt tudjuk, hogy ha én elesek, az nekem fáj, mások pedig röhögnek rajta. De amikor a színpadon vagy, és nem jut eszedbe a szöveg, akkor azt semmiféleképp sem humornak, hanem tragédiának fogom fel. Egy. Kettő, hogy minél inkább meghúzod ezt a helyzetet, lehet, hogy röhögnek rajta, de annál inkább tragédia az, hogy nem jut eszünkbe a szöveg, és nem tudunk tovább menni. Nem akartam én ezt nagyon forszírozni. Mert akkor mi van? Elkezdi a Kinga négy-ötféleképpen modulálni azt a mondatot, hogy „hidd el, én nagyon fázom”, és minél többet mondja, egyszer csak arra kéne rájönni, hogy ez szörnyű. Valahogy ebből ki kéne jönni, és nem tudunk kijönni. És az akkor már nem humor, hanem tragédia. És ha még tovább húzom a dolgot, akkor már szinte költészet. Illetve ami még kvázi olyan humor van, ami a második előadás alatt derült ki jobban, az az a fajta groteszkség, amit az Ecsike tud jól képviselni, mint a világ mamikája, aki ennek az egész történetnek a tanúja.

Székely Csaba: Balázs, te mit gondolsz?

Lévai Balázs: Balázs mit gondol? Balázs megszólítva érzi magát. Arra gondolok, hogy fölteszek egy kérdést. Mit szóltok hozzá? Egy teljesen váratlan fordulattal. Említettük már a díszletet a ruhafogas, a tologatható térelválasztó elem kapcsán, de azért beszéljünk az egész térről, ami fogadja a nézőt. Hogy mennyire gyorsan köti meg a nézővel a szerződést ez a tér, átvitt értelemben? Pontosan arról beszéltél te, hogy bármilyen történelmi téma valójában a máról szól. Hol vagyunk ebben az előadásban, milyen érzeteket kelt? Illetve: a kellékek, ruhák?

Turbuly Lilla: Szerintem elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az egyik oldal a színpad, a másik az öltöző, és hogy hol vagyunk. Itt a nézőtérnek más szerepe is van, és ez akkor lesz nyilvánvaló, amikor bejönnek a fiúk, és beülnek a nézők közé. Szerintem az ő bevonásuk még egy izgalmas vetülete az előadásnak. Illetve hogy ez a mára utalás hogyan működik, és mit tud hozzáadni az előadáshoz.

Lévai Balázs: Meg a tükör nagyon fontos. Nem? Hogy abban mi látjuk magunkat, a nézők.

Székely Csaba: Ebben a darabban a férfiak vannak sztereotip helyzetben. A csávók, akik csak bunkók. Igen. A díszlettel kapcsolatban: először ugye sötétség fogad, a ruhafogas keretet látjuk. Úgy tűnik, hogy nincs is díszlet, aztán amikor világosabb lesz a színpad, akkor kiderül, hogy nem tévedtünk sokat, éppen csak a legszükségesebb van ott. Ezáltal a főiskolai vizsgaelőadások hangulatát hozza elő: amink éppen van, azt összegyűjtjük, és abból tudunk dolgozni. Nem a színvonaláról beszélek, hanem arról, hogy az ilyen vizsgaelőadások a közönségben felkeltenek egy jótékony viszonyulási módot, hogy amit most látunk, azt elhisszük: hogy az húszéves, az ötvenéves, hogy a szegénység, az szegénység. Tehát a puritánság, a szegénység felkelt a nézőben egy ilyen empátiát. Igazából nagy látványról nem beszélhetünk, számomra ez a díszlet meg a kellékek szerepe, hogy a jótékony viszonyulást elindította.

Turbuly Lilla: A tükör egyébként attól is függött, hogy hol ül az ember, mert nekem most például sokkal jobban játszott a tükör, mint az előző két alkalommal, amikor láttam. Meg hát ott van az a bizonyos királynői szék, ami megint egy csomó jelentéssel telítődik, például akkor, amikor az abortuszt azon kísérlik meg. Egyébként azt el kell mondanom, hogy ennél a jelenetnél Zalaegerszegen többen kivonultak a színházból, amikor én láttam. Meg hát a szabadszájúsága miatt sem volt egy bátortalan vállalkozás ezt így színpadra állítani.

Lévai Balázs: Érdekes, hogy ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A nézői reakciókban is meglepett ez. Tegnap is, meg ma is beszéltem olyannal, aki felhozta, hogy ez milyen szabadszájú előadás, miközben - nem akarok senkit megbántani, de - vannak ilyen előadások, és nem is egy ilyen van. Most már a minőségről kéne beszélnünk, arról, hogy van-e annak funkciója, van-e annak jelentése, ad abszurdum: jól van-e megírva az adott helyzethez képest. De van, akiket még mindig megbotránkoztat.

Turbuly Lilla: Valószínűleg te a budapesti színházi közegen szocializálódtál.

Lévai Balázs: Én azon szocializálódtam, ez egy értelmű.

Turbuly Lilla: Ez belejátszik ...

Lévai Balázs: A Csirkefejjel kezdődött, és onnantól kezdve én már sínen voltam. Ellenben a zenéről szeretnék még pár szót ejteni. Mennyire éreztétek egységesnek az előadás zenei világát? Én a magam részéről ezt éreztem egy kicsit problematikusnak, noha az elején boldogan fedeztem fel, hogy” jééé!, én ismerem ezt a dalt!”, amivel indul, már ilyen generációs azonosságok miatt is. Az Európa Kiadónak, vagy talán még az URH-nak volt, a Jó lesz nekünk c. dala, ami egy furcsa „színésznő himnusz” lett ebben a darabban. Milyennek hallottátok a zenét?

Székely Csaba: Én nem ismertem ezt a dalt, a határ túlsó feléről jövök, ahova nem ért el a 80-as évek magyar alternatív zenéje. Hát igen, valahol az egyik legproblematikusabb része az előadásnak a zenei szerkesztés. Annyira mindenhonnan csipeget, hogy nem alkot egy ívet, egy zenei egységet. Zeneileg nem épül fel ez az előadás úgy, mint ahogy a szöveg felépíti, vagy ahogy a színésznők felépítik. Azt éreztem, hogy egy zenei dramaturg keze hiányzott egy picit innen.

Turbuly Lilla: Ezt én is éreztem, bár ez a Jó nekünk-kel jól működött, de a többivel én is éreztem, hogy kicsit vegyes a válogatás.

Székely Csaba:  Nem tudom, hogy ez az előadás ritmusbeli problémáira mennyire hatott ki, illetve hogy azért voltak-e itt most ritmuszavarok, mert ez volt az a bizonyos délutáni előadás, ami nem ment jól, mert a zene és az előadás picit így hatott egymásra,vagy azért, mert a zenei ziláltság picit hatott az előadásra,vagy azért, mert  volt egy fajta egyenetlenség itt, és ez a zenében nyilvánult meg leginkább.

Lévai Balázs: Én meg azon gondolkoztam - ha visszaugorhatunk még a szerepekhez, meg a szereplőkhöz -, hogy a férfiak itt sztereotip helyzetben vannak, hogy igazából nincs férfi szerep benne egyáltalán. Ez egy férfiatlanított világ. És abban a pillanatban, amikor kivesszük ebből a világból a férfiakat, akkor az mit okoz azontúl, hogy van öt baromi jó szerep? Mit eredményez a színpadon, hogy nincs a történetben férfi jelen, illetve csak az elmondások, az egyes történeteknek a szintjén van jelen?

Turbuly Lilla: Illetve amikor beszél a férjéhez a színésznő, akkor sincs jelen. Szerintem az előadás szintjén ebből az ötös női világból nem hiányzik.

Lévai Balázs: Én nem azt mondtam, hogy hiányzik.

Turbuly Lilla: Ez egy feminista darab, azt hiszem, ezt elmondhatjuk. Ennek megfelelően valóban egyoldalú ebből a szempontból. 

Lévai Balázs: Bocsánat, ezt nem kritikaként mondtam.

Turbuly Lilla: Én sem annak szántam, és a feminizmust sem negatív értelemben mondtam, csak ez ténykérdés.

Székely Csaba: Az azt hiszem elég erős, hogy úgy beszél a férjéhez, hogy az nincs jelen. Kicsikét olyan, mint amikor valaki imádkozik Istenhez, és nem tudja, hogy ott van-e, vagy nem. A férfi szereplő, a férfi szerep a világban, ezáltal transzcendenssé válik, valami olyasmivé, ami irányítja az összes női sorsot. És azok a férfiak, akik közönség, a csávók, ők lent vannak, mert ugye a színpad az fent van. És lentről is képesek megalázni, ami fent van.

Lévai Balázs: És sorsokat eldönteni.

Székely Csaba: Akár egy felső, metafizikus pozícióból, akár egy alsó, romlott pozícióból szólal meg a férfi, vagy nem szólal meg, mindkettő borzalmas következményekkel járhat a női sorsokra.

Lévai Balázs: Illetve a karakternek a sorsát is ők döntik el azáltal, hogy ott vannak kritikusi helyzetben, hogy tetszik nekik az az obskúrus tánc. Így van.

Madák Zsuzsanna: Eredetileg April De Angelis ezt többszereplősre írta, csak valószínűleg a színházi gyakorlat ezt az ötszereplős változatot preferálta. Voltak férfiak ebben a műben, azok a férfiak, akik annak idején nőt játszottak. És az első jelenetben, amikor a Farley és a Nell találkozik az utcán, akkor ott vannak szépen sorban az összes női szerepet játszó férfiak, és ugyanúgy kéregetnek, mint a Farley. Tehát kirakták gyakorlatilag őket az utcára, mert jöttek a nők. Nagyon vicces volt. De hát nyilván ez így kompaktabb. Ennek a változatnak nincs is magyar fordítása.

Székely Csaba: És miért választottatok más? Előzőleg volt egy női fordító, és utána egy férfi…

Madák Zsuzsanna: Nem, a Budai Attila volt előbb.
Lévai Balázs: Megkérdezzük most Szigethy tanár urat, hogy ők milyennek látták Zalaegerszegen az előadást, és miért válogatták be?

Szigethy Gábor: Nyilván azért válogattuk be, mert tetszett. Az első színházi előadás, amire emlékszem, és amit láttam, 1954-ben a Rómeó és Julia volt a Madách Színházban. Ötven év tapasztalatával mondom azt, hogy az ember, amikor először lát egy darabot, akkor élményszerűen átéli, amikor másodszor látja, nagyon kritikusan látja, és csak kb. harmadszor látja úgy egyben – ez csak válaszként arra, hogy én másodszor láttam tegnap, és például sokkal több hibáját láttam az előadásnak, mint amit nem láttam először. Illetve az az igazság, hogy mint válogató, hogy is mondjam: karthauzi fogadalmat tettem. Palival az előadás után úgy beszélgettünk a rosé fröccs titkairól, mintha nem is előadás után lennénk. Viszont amikor a márciusi sajtótájékoztató után eldőlt, hogy ez a darab bekerült a 12 közé, akkor én Palinak mondtam, hogy például én a Kiss Mari jelenetéből, ahol a férjjel beszélt, sürgősen kivenném a zenét, mert kontrázza a szöveg. A Pali azt mondta, hogy ott a Mari fuvolázik, ma reggel is ezt mondta. Hát mit csináljon a szerencsétlen, ha az ő szövege közben egy másik szöveget kell hallanom? Én például teljesen kidobtam volna azt a fajta zenét, és a zenét én is egységesebbé tettem volna. De ezt az ember másodszor látja. Meg fogom nézni harmadszor, mert akkor ezeket lehet, nem veszem megint észre. A dolog egyébként tényleg ilyen egyszerű, és ez vonatkozik az egész válogatásra, hogy a magyar színházi élet roppant sokszínű. Én a magam részéről nem vagyok elragadtatva tőle, viszont úgy gondoltam, hogy egy fesztiválra úgy kell válogatni, hogy nem egy vagy két stílusnak kell megjelenni, hanem minél többféle előadásnak, minél többféle gondolkodású színháznak. És én ezt nagyon változatos, nagyon izgalmas előadásnak tartottam, és vállalom, és ezt abban a bizonyos egy mondatban oda is írtam, ami megjelent az ajánlóban, hogy igen, számomra Ecsedi Erzsébet egy felfedezés volt. Az első előadásban még inkább az volt, mert tegnap tudtam, hogy meg fog szólalni az elején, tehát vártam, de amikor először láttam, nem tudtam, és úgy szólalt meg, hogy leesett az állam. Egy ilyen fesztiválnak például az is a feladata, hogy észrevegyen olyan színésznőket, akiket az élet zalaegerszegi tölgyfává tesz. Ott mindenki ismeri, de nem árt, ha szélesebb körben is megismerjük, még akkor is, hogyha például a tegnapi előadást Pali nagyon gyengének minősíti. Én nagyon sok emberrel beszéltem, szakmabeliekkel is, akik el voltak ragadtatva, és ha megnézem harmadszor, akkor megint újra el leszek ragadtatva.

Gábor Júlia és Szigethy Gábor

Lévai Balázs: Erzsébet volt már diófa, tölgyfa, én inkább egy ilyen légies nyárfát mondanék. Nem haragszik meg? Mert szerintem az lehet, hogy illendőbb. Megkérdezzük viszont a zalaegerszegi színház igazgatóját, Besenczi Árpádot, hogy otthon hogyan fogadták ezt az előadást? Amilyen visszhangokról itt beszéltünk vagy hallhattunk, otthon mennyire voltak jellemzőek?

Besenczi Árpád: Ahogy Lilla mondta, előfordult olyan eset, hogy mentőt kellett hívni a második felvonás alatt, de az úriember, aki rosszul lett, azt mondta, semmi baj, folytassátok csak, nagyon tetszik, de ezt nem bírom tovább nézni. Az is elhangzott, hogy igen nehéz helyzetben vagyunk ilyen tekintetben, hogy stúdiódarabokat játszunk -  amit nagyon fontosnak tartunk a Palival. Ebben az évben is egy kortárs magyar szerzőt mutattunk be, Krusovszky Dénes Üveganya című darabját -, ugyanis nincs stúdió termünk, mert a stúdió teremben a Griff Bábszínház székel, és elég nehéz logisztikailag összehozni, hogy mi ott tudjunk próbálni és játszani, de ettől függetlenül havonta kétszer-háromszor le tudjuk játszani a stúdiódarabjainkat is. A Színésznőket igen nagy közönségsiker fogadta Egerszegen is, kivéve a mentős akciónkat.

Stuber Andrea: Nem készültem arra, hogy hozzászólok, de úgy érzem, kell azok részéről is jelet küldeni, akik ezt nem tartották olyan sikeres előadásnak. A „nem készültem”, azt is jelenti, hogy nem olvastam el a darabot, így aztán, mint a felszólalók, én sem tudom pontosan, mik a különbségek, de láttam ezt a darabot az Újszínházban valaha évekkel ezelőtt, és egészen másképp él bennem. Ez egy finom darabként él bennem. Kérdésként intézném az alkotókhoz, hogy engem megcsalnak az emlékeim, vagy ez a fordításbeli különbség, vagy dolgoztak a szöveggel, és az ő képükre vagy az elképzelésükre alakították? Ez a kérdésem, de mielőtt Pali válaszolna, nekem alapvető problémának tűnt, hogy rendezőileg erősen operáltak artisztikummal, tehát egyáltalán az egész előadás: a beállítások, a világítás, a zene, ahogy elkezdődött, nagyon artisztikusnak  nézett ki, miközben egy alapvető ordenárésága volt. És ezt a kettőt nekem valahogy az egész előadás alatt nem sikerült összeállítani valami egységes stílussá, és ez zavart. A másik nagyon zavaró momentum az volt, amire szintén rákérdeznék, és ami felteszem, szintén nem a szerzőnőtől származik, mert a csipkés kombinét nyilván nem ő írta bele. Van az előadásnak az önkritikus vonala mellett egy erősen közönségkritikus hozzáállása is, ami engem nagyon tud bántani, mert soha nem az kapja meg, aki megérdemli, mert soha nem az ül a nézőtéren, akinek a képébe kellene vágni statiszta fiatalemberek képében, hogy bunkó vagy, tahó vagy, stb. Tehát hogy ez akár mondjuk Zalaegerszegen a közönség számára nem okozott-e olyan lelki megterhelést, mint számomra? Ez a másik kis butácska, felkészületlen kérdésem. 

Sztarenki Pál: A statiszta fiatalemberek nálunk főszerepeket játszanak. Például Szakály Aurél a Figaro főszerepét játssza Alföldi Róbert rendezésében, Barsi Márton szintén a Figaróban játssza Kerubint. Nem akarok ebbe most tovább belemenni. A másik: hogyan, viselkedik a korabeli közönség. Azért azt mindannyian pontosan tudjuk, hogy a korabeli közönség - Shakespeare korában és utána is - eléggé ordenárén viselkedett, nem kell ezen meglepődni, nem kéne álnaivnak lenni. Hogy mennyire nyúltunk bele a történetbe? Nem kicsit nyúltunk bele a történetbe, mert akármennyire jó ez, meg izgalmas ennek a darabnak a fővonala az adott öt szereplő nő története kapcsán, egy csomó kulturális vacakság és pontatlanság van benne a szónak abban az értelmében, hogy nem tudhatjuk, hogyan működött annak idején az előadás. Azt hiszem, öt olyan jelenet is van, ami rekonstrukciós helyzet, de annak semmi értelme, mert az egy dokumentum, azt megmutatni nem érdemes. Például a kezdetben az „Aznap a Szűz végzetét játszottuk.” mondat után csak a tapsrendet látjuk, mert hogy hogyan játszották el a Szűz végzetét, azt nem tudhatjuk. Ráadásul indifferens is a történet szempontjából. Ilyen szempontból ráadásul az első felvonás sokkal trehányabbul is van megírva az írónő által. Ezeket próbáltuk lenyesegetni. A zene használata kapcsán pedig éppen amiatt, mert kicsit csúszkálunk jobbra-balra, ha akarom, derűs eklektika, ha akarom, pontatlanság a részemről. Igen, mindenféle stílusban szólalunk meg annak kapcsán, hogy a színházról beszéljünk. És még egy volt, hogy - nem is tudom, hogy tetszett fogalmazni -, hogy a színház az mennyire ordenáré. Igen, a színház egyszerre ordenáré és egyszerre költészet. A színház sok mindent takar. Egyetlen egy dolog biztos, hogy őszintén akar megnyilvánulni. Akár ha a maga ordenáréságában, akár ha a maga költészetében. Őszintén akarja magát képviselni. Ha sikerült, sikerült, ha nem sikerült, nem sikerült, de semmiféle szándék nem volt abban, hogy itt polgárpukkasztás, vagy nem tudom, mi legyen. A csúnya beszéd meg mindig kardinális kérdés, hogy mennyire öncélú - nem öncélú. Egy sikeres tantermi deszkasorozatot csinálunk Zalaegerszegen Háy János Völgyhíd című darabja kapcsán. Madák Zsuzska, aki a dramaturgja, a programszervezője ennek a történetnek, mindig fölteszi a kérdést a gyerekeknek, hogy szoktunk-e csúnyán beszélni. Mindig azt mondjuk, mi nem, de a szomszéd, az igen, vagy a tanár bácsi az igen. És mikor szoktunk csúnyán beszélni? Mi számít csúnya beszédnek? Ebben a közmegegyezés a mérvadó. „Kikérem magamnak, hogy csúnyán beszélnek!” Nem beszélnek csúnyán, úgy beszélnek, ahogy beszélni kell az adott kornak megfelelően, vagy a mindennapi kornak megfelelően.

Lévai Balázs: Ez olyan, mint a „rasszizmus van maguknál? Nincs, de igény lenne rá.”. 

Kovács Bálint: Kovács Bálint vagyok. És majd lesz egy kérdésem is. Csatlakoznék Andreához, mert én is úgy gondolom, voltak, akiknek nem tetszett, és mentek el emberek a szünetben biztos. Nem csak az a vélemény van jelen abban, ami eddig itt megszólalt. Egy problémát emelnék ki, én úgy éreztem, hogy az előadás szólni akar az igénytelenségről, az ordenáréságról. És számomra problémás volt, hogy bár éreztem, értettem a rendezői szándékot ennek a megmutatására, esetleg kifigurázására, de mivel realisztikusan volt ábrázolva ez az ordenáréság, éreztem, hogy ez most nem arról szól, hogy a színészek nem tudnak igényesen ízlésesen játszani, hanem arról, hogy bemutassák, milyen az, ha erre kényszerül a színház. Csak számomra ez túl sok volt. És tulajdonképpen már-már elhittem. A kérdésem az lenne, hogy April De Angelisről nem sok minden hangzott el, csak az, hogy nem ismerjük, ami nem csoda,hiszen csak ezt az egy darabját játszották két címen Magyarországon, ezzel együtt háromszor. Komáromban még egyszer, és más darabjait nem. Angliában egy nagyon híres és ünnepelt feminista drámaíró, Caryl Churchill-el szokták egy lapon emlegetni, akinek szintén nem nagyon játsszák a darabjait Magyarországon. Ezzel együtt kérdezem, hogy ennek a drámának van egy nagyon erős, vagy ha nem is nagyon erős, de létező feminista olvasata? A készítés közben ezt észrevették-e, ez befolyásolta-e a munkát, hogy ennek a feminista olvasatnak a kibontása megjelenjen a színpadon, vagy ez nem volt egy fontos tényező? 

Kovács Bálint

Lévai Balázs: Madák Zsuzsa, vállalod a választ? Húha, hezitálást vélek felfedezni.

Madák Zsuzsanna: Nem értem pontosan, mire gondolsz itt a feminista vonulat alatt. Öt női szereplő van ebben. Tehát muszáj volt az ő szemszögükön keresztül olvasni ezt a darabot, ugyanis nem lehet máshogy.

Lévai Balázs: Bocsánat, kicsit közvetítek. Szerintem arra gondolt, hogy alapvetően egy feminista szerzőről beszélünk, tehát ebből a szemszögből is lehet olvasni a történetet.

Sztarenki Pál: Tehát akkor feminista szerző csak feminista darabokat írhat?

Lévai Balázs: Nem, szerintem a kérdés arra vonatkozott, hogy nálatok ez egy kicsit hátrébb szorult, jól mondom? Inkább az általános hatalom kontra egyén, nők kontra férfiak, színház kontra hatalom, szólásszabadság ...

Sztarenki Pál: Akkor talán jobban értem most már. Igen, engem jobban érdekelt a színházról való fogalmazás kapcsán a hatalom kontra színház kontextusában, hogy a hatalom hogyan szórakozik mindig a színházzal, mint adott esetben egy feminista történet. Nem tartom feminista darabnak, a szónak abban az értelmében semmiképpen nem, hogy aki önmagát meg akarja fogalmazni, és szabad akar lenni. Nem, ez nem egy feminista darab. Ez a művész sorsok darabja vagy története, és a szabadság kérdéseit boncolgatja Egyébként, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, azt is elmondom, igen, én azért vettem elő ezt a darabot, mert rettentően bosszantott, hogy a független színházak nem kapnak pénzt, és akkor azt gondoltam, hogy róluk kéne beszélni többek között, hogy mennyire kiszolgáltatottak. Ha már van feminista figura ebben a darabban, akkor a Kinga szerepe az, aki a saját életét akarja élni, aki a saját szabadságát akarja képviselni, aki azt mondja: én akarom eldönteni, mit játszom és független akarok lenni. Aztán ő az, aki - ha már feminista - azt mondja, hogy utálom a férfiakat, aztán kényszerűségből hozzámegy Oxford grófjához, ezt kényszerűségből végig kell tolnia, és mire megtalálja a saját szabadságát, mert részvényes lesz, addigra elveszítette annak a lehetőségét, hogy tudjon élni ezzel a helyzettel. Mi marad? Felgyújtja az egészet. Egyébként a darab folyamán bármelyik szereplőt végignézzük, mire megtanulja, hogyan kellene ezt az egészet művelni, már nincs esélye rá. Ez az igazi nagy tragédia benne. Egyébként nem tartom igazi feminista darabnak, bár nyilvánvalóan van egy ilyen olvasata is.

Szűcs Katalin Ágnes:  Nagyon szép, amit a Pali elmondott. Én úgy érzem, nagyon jó lenne, ha ez jönne le. Persze, az ember érzi, hogy ez a szándék, de egyetlen egy mozzanatot, vagy jelenetet szeretnék kiemelni, ahol én markánsan megjelenni látom azt a problémát vagy mozzanatot, amiről az Andrea is beszélt. Ez a nyuszifüles, bordélyszerű jelenet, ami ugye egy színházi előadás volna. Milyen színház ez? Milyen színházról beszéltek? Szóval én itt érzem azt, hogy stilárisan nagyon-nagyon eklektikus az előadás, és ezért nem tud megszólalni ez a szép gondolat, amiről te is beszélsz Pali, mert az valami egészen másról szól. Hát az a közönség igénytelenségnek olyan szintű kiszolgálásáról szól, ami védhetetlen. És akkor innentől kezdve nincs miről beszélni. Ha ti arról a sok mindenről akartok beszélni, amit elmondtál, szerintem ez a jelenet, ez a jelmez alkalmatlan erre.

Lévai Balázs: Ez az amikor a Free your mind- os dal szól, arról beszélünk? And the rest will follow...

Madák Zsuzsanna: Ott nyilvánvalóan olyan jelenet van a darabban, hogy két nadrágszerepbe öltözött színésznő kardozik, leverik egymás kalapját, rájönnek: „nem vagy fiú. Jé, én se vagyok fiú”, de közben azért a végén táncolnak. Ott van egy ilyen epilógus helyzet, tehát egy előadás zárlatát látjuk. Ezekben az epilógusokban, amit mi becseréltünk, amit látunk, illetve ami a Nellnek a talk show-ja lett, ezeket a korban úgy oldották meg, hogy a színésznők elmondták, mi van: hogy szeretőt akarnak cserélni, hogy pénz kell nekik, hogy gazdagabb fiút akarnak, unatkoznak. Ezt konkrétan arra használták, hogy kommunikáljanak az emberekkel, kommunikáljanak a közönséggel, illetve konkrétan arra használták, hogy kibeszéljék a bajaikat. Hogy pénz kell nekik, hogy mecénásokat akarnak szerezni. És akkor azon gondolkodtunk, hogy ezt hogyan lehet ma megjeleníteni. Gyakorlatilag olyan, mint egy talk show. Elmondja a művésznő, hogy mi baja van. „Táncolok egy jó nagyot nyuszifülekben, és kiszolgálom a kedves közönséget, hogy ilyen értelemben támogatókat szerezzenek.”. Ezt így próbáltuk meg átjátszani, egy ilyen hasonló helyzetet kialakítani, hogy hogy lehet ezeket az epilógusokat érzékeltetni ma. Amit a Nell ott elmond a talk show-ban, az az írott szöveg, és az egy létező epilógusnak a szövege. Ezt megpróbáltuk mára is érthetővé, vagy pedig közérthetővé tenni.

Szűcs Katalin Ágnes: Ez a jelmez, ez egészen más közeget, más világot hoz be, és a Kombiné zene is. Ez a baj szerintem.

Sztarenki Pál: Biztos így van, de nem egy történelmi kordokumentumot szerettünk volna megjeleníteni.

Szűcs Katalin Ágnes: Nem azt hiányolom, hanem hogy ma mit jelent, amit odatesztek.

Sztarenki Pál: Szerintem ma is ugyanazt jelenti, mint régen.

Szűcs Katalin Ágnes: De az az ordenáré része a dolognak.

Sztarenki Pál: Mint ahogy régen is az volt, és ma is.

Szűcs Katalin Ágnes:  De Pali, ebből én miért higgyem el, hogy ezek az emberek jó ügyért pusztulnak?

Sztarenki Pál: Ma miért hisszük el?

Szűcs Katalin Ágnes: Azt el kéne hinnem, hogy ott minőség van? Ebben a színházban? Mert akkor meg nincs miért siratni.

Sztarenki Pál: Vagy nincs.

Szűcs Katalin Ágnes: De akkor meg miért sírunk rajta?

Sztarenki Pál: Ez a kérdés.

Szűcs Katalin Ágnes: De akkor nem érdemes siratni, akkor okafogyottá válik az előadás.

Sztarenki Pál: Például.

Szűcs Katalin Ágnes: De akkor a ti előadásotok is okafogyott!

Sztarenki Pál: Valószínű.

Lévai Balázs: Bocsánat, én itt próbálok közvetíteni, hogy a dal, ami ott szól, az azt a funkciót tölti be, ami az 1600-as években a színdarab volt. Érted, mit mondok? Ugye? A ruha, az egész együtt a szórakoztatásnak a része. És nyilván akkor a hétköznapok…

Madák Zsuzsanna: Bocsánat, de ha nézünk egy repertoár színházat, ott is kell olyat játszani, amire bejön a közönség, meg egy stúdió színházat, amire bejön öt ember.

Lévai Balázs: Vagy olyat, amiről elviszik a mentők.

Madák Zsuzsanna: Tehát az is felmerült, hogy mit veszítünk el.

Szűcs Katalin Ágnes: Akkor pontosítok: ez régi vesszőparipa, hogy egy vidéki város egyetlen színházában természetes, hogy minden közönségréteget meg kell tudni szólítani. Nem használnám a kiszolgálás szót. Ugye arról is sokat beszéltünk már, hogy lehet minőségi módon, hogy a kaposvári legendában az operettet úgy tudták játszani, hogy az színházi minőség volt. Azt meg lehet úgy is csinálni, meg bordélyszintű kurvaságként is. Én azt éreztem, hogy ebben az előadásban pont nem azt mutatjátok meg, hogy itt egy olyan minőségi színház van, akik ugyan csúnyán beszélnek, meg nyomorúságosak, de hát közben gyöngyszem, amit csinálnak, és igenis úgy próbálják kiszolgálni a közönséget, hogy minőséget adjanak, hanem leszállnak a közönséghez. És ezt nem kell elfogadni szerintem, és itt érzem a problémát. Biztos igazatok van, hogy mindig megpróbálták a közönség kegyeit keresni, de nem mindegy, hogy hogy. És az a közeg, amit teremtettek ezekkel a ruhákkal, az nem a minőségről szól.

Középen: Szűcs Katalin Ágnes

Turbuly Lilla: Hadd szóljak közbe egy pillanatra. Nekem az egyértelmű volt, hogy mind a két utat megmutatták. Megmutatták a minőséget is, amit Mrs. Betterton képviselt, aki ragaszkodott a végsőkig a szakmájának a szabályaihoz, és próbálta ezt továbbadni, és megmutatták a prostituálódását is a művészetnek, amikor ott a részvényekért a lányok közül ketten ezt az utat választották. És még köztük is volt eltérés, mert Kinga, amikor megkapta, amit akart, akkor ő azt mondta, hogy kiszáll, míg a Zsuzsának a karaktere azt mondta, hogy „De igen, én ebben benne maradok!”. Én azt éreztem, hogy tudatos, hogy ezt a kétféle utat mutatják. Valóban, amit te mondasz Kati, ezt az abszolút „nem minőségi, prostituált művész, aki tulajdonképpen nem is művész” utat is megmutatják, én ezt teljesen tudatosnak éreztem.

Székely Csaba: Én is a Mrs. Betterton hozzáállását akartam mondani, amikor arról beszélnek, hogy ő hogyan viszonyul a színpadhoz, hogy ő valami minőséget képvisel, hogy képes nem tudom, hányszor megmosni a kezét, hogy hiteles legyen, hogy képes ott éjszakázni, amikor a színház be van zárva. Itt egy színházon belüli generációs probléma is felvetődik, hogy a minőség hogyan romlik, hogy az új generáció hogyan viszonyul ahhoz a fajta színjátszáshoz, mit gondol a közönség és a színház viszonyáról, az ő és a színház viszonyáról. Szerintem ez egy összetettebb dolog. Túl egyszerű lenne így ez a kérdés, hogy ha minőségi, akkor sajnálni kell, ha nem minőségi, akkor lesajnálni kell. Mint ahogy a független színházaknál is, nem csak azért sajnáljuk a független színházak tönkremenetelét, mert minőségi dolgot hoznak létre, hanem másért is.

Uray Péter: Kicsit azt érzem, hogy a kommunikáció oltárán feláldozzuk gyorsan az előadást, amit nem érdemel meg. Én megnéztem tegnap rögtön kétszer. Megnézetem a délutánit, amikor azt éreztem, hogy az én számomra túl érzelmes, túl lassú. De azt is gondoltam, hogy van valami íze, amit akkor délután nem kaptam meg, és kíváncsi voltam, hogy megkapom-e, és megkaptam. Az a groteszk, piszkos, nagyon szegény, nagyon kilátástalan világ, amit behoztak, abba minden belefért. Lehetett ott gondolkodni a színházról magas ideák, vagy lehetett gondolkodni a színházról a megélhetés, partner találás szintjén, de tulajdonképpen az egész kilátástalan volt. Az elejétől kezdve azt lehetett látni, hogy hiába vannak ideák, tulajdonképpen egy pusztulásra ítélt világ, ami nem áll meg a lábán. Eklektikus volt, persze. Az egész közeg, az egész világ, a működése ennek az egésznek nem tud másként történni. 

Császár Angela: Én öreg színésznőként végigéltem ennek az öt színésznőnek az életét, a kezdetektől, az abortuszokon és mindenen keresztül, az öreg színésznő lemondásáig. Nekem nagyon tetszett az előadás, kicsit érzelmes leszek rögtön, mert hatott. Nekem nagyon fontos dolgokat összegzett és nagyon szép volt. Nekem a díszlet a mi zárt világunknak a sivárságát, lepusztultságát, ugyanakkor a zártságát, a színházi kreclit jelenti, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol mindenki mindenkiről mindent tud, ahol öljük egymást, ahol éljük az életünket. Nagyon szép volt számomra az a fajta „öreg színésznőség”, amit a Kiss Mari behozott, akinek nagyon kevés természetes megszólalása volt. Ez nagyon érdekes. Váradi Hédire, ha valaki még emlékszik, soha nem volt egy természetes mozdulata, mégis nagy színésznő volt. Ő képviselt valamit, amihez ragaszkodni kell, amit nem szabad feladni, ugyanakkor bele kell pusztulni. A fiatalok: nekem mindenki nagyon revelatív volt, mert nem ismertem senkit. Ne haragudj Erzsi, nem is értem, hogy hogy kerültél ki az én világomból. De úgy látszik, én ebben a krecliben nem jutottam odáig, hogy téged is megismerjelek. Nekem nagyon-nagyon tetszett az a mély, emberi hozzáállás, ahogy a lányokkal viselkedtél, ahogy az öreg színésznő minden rezdülésére odafigyeltél. Ez egy olyan előadás volt, amit lehet mindenféle módon támadni, de én azt hiszem, hogy nagyon szép, hatásos és remek előadást láttunk tegnap. Én délután láttam, nem láttam az estit.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen.