"A színház viszonozza a szenvedélyt" - Molnár Piroska születésnapos

Ma ünnepli születésnapját a Nemzet Színésze, Molnár Piroska. Ez alkalomból köszöntjük múltidéző összeállításunkkal.

Molnár Piroska pályájáról röviden:

 

Molnár Piroska 1968-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1971-ig volt tag. 1971 és 1978 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott. 1978-tól 1982-ig volt a Nemzeti Színház tagja, majd 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja. 1984 és 2002 között ismét a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze volt. 2002 óta a Nemzeti Színház tagja volt, 2013-ban a Thália Színházhoz szerződött.

 

2005 óta az Aase-díj kuratóriumának tagja. 2011 februárjában fiatal kaposvári színészek támogatására Nagymama-díjat alapított.

Munkásságát 1977-ben Jászai Mari-díjjal, 1981-ben Érdemes művész, 1990-ben Kiváló művész címmel, 1993-ban Déryné-díjjal, 1995-ben Kossuth-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2008-ban Hazám-díjjal ismerték el. 1999 óta örökös tag a Halhatatlanok Társulatában.

 

molnarpiroska

 

Molnár Piroskáról saját szavaival:

 

Kezdet: Békés megyében voltam gyerek, Kunágotán. De általános iskola után rögtön Szegedre kerültem középiskolába, onnan pedig azonnal felvettek Budapestre, ahová felköltözni azért, mi tagadás, furcsa volt. Pártos Géza lett az osztályfőnököm, Sulyok Mária a beszédtanárom. Tanított még Békés András, Gosztonyi János, Gáti József is. Ugyanolyan volt a Vas utcában az élet, mint most, bár talán nekünk több időnk volt. Elképesztő, hogy most mennyire el vannak foglalva a gyerekek. Nekünk még volt szabadnapunk, a maiaknak már nincsen.

Hiányzik: Megszoktam már itt, de azért a mai napig hiányzik a falu, ahol felnőttem, Kunágota, a végtelen táj, a szabadság. A kert, a fák, virágok, az állatok. Hiányoznak az évszakok, abban az értelemben, ahogyan természet közelben éli meg az ember: hiányzik az őszi falevelek kesernyés illata, a tél csikorgása, a tavasz, amikor még vacogva indultunk el reggel az iskolába, és délben már a melegtől megmámorosodva mentünk haza

Boldogság: Amióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni. Szerepálmom nem volt, azt játszottam, amit rám osztottak, és engem ez tett boldoggá. 

Bátorság: Kamaszkoromban már nem mertem erről beszélni senkinek, mert nem voltam szép lány, és kinevettek volna, hogy mit akarok. Amikor elsőre felvettek a színművészetire, már bezzeg nem mosolyogtak össze a barátnőim a hátam mögött. Hát igen, kamaszkorában sok sérelem éri az embert. De legalább bátor. És a félelem már csak ilyenkor jön, később, hogy úristen, mit is csinálok. Már nagyobb az ember felelősségtudata, és jobban meggondolja, mit csinál. Szorongás van bennem, és a tapsos siker önmagában nem elég, hanem a rendezők és a kollégák elismerése is kell. 

 

Teher: Még főiskolás koromban játszottam Rényi Tamás Makra című filmjében, dublőr híján fölkötöztek egy szélmalom lapátjára. Örültem, hogy túléltem. Színpadon, nem is tudom, egyszer fejemre esett egy díszlettartó tréger az Ahogy tetszikben, a Katonában. Levitt a földre, de feltápászkodtam, és játszottam tovább, mintha ez is a darab része lett volna. Csak szegény Szacsvay Laci nézett kétségbeesetten. Szerencsére vígjáték volt, ezt is elbírta Shakespeare. Még csak agyrázkódásom se lett. Aztán egyszer az Operettszínházban esett rám egy mázsás fal, azt is túléltem. Mondják, hogy lengő teher alá ne állj, de ha a színpadon fölnézel, mást sem látsz, mint többmázsás díszletelemeket a fejed fölött.

Partner: Pártos mondta annak idején, hogy "drágám, egy jó partner ingyen és bérmentve megad mindent; elég, ha ránéz, és máris olyan, amilyennek lennie kell". Így van. Ha az ember nem kap a partnerétől, akkor mindent maga akar eljátszani - és akkor vége is.


Két mondat: Ha valami nem tetszik, úgysem tudom titkolni, nem tudok hazudni. Kiül az arcomra az ellenkezés, az ellenállás - na, olyankor nehéz velem. A konfliktust mindig is kerültem, és most már még inkább megbocsátó vagyok, toleráns. Ha van valami jó abban, hogy az ember már nem fiatal, akkor talán a tolerancia az, és a kíváncsiság. Már nemcsak én, én, én. Már nemcsak a nagy szerep, hanem a két mondat is.

Megbocsátás: Fiatalabb éveimben több mindent zokon vettem, még a kisebb összezördüléseket is rosszul éltem meg. Ma már, ha valaki nem úgy szól hozzám, ahogyan az elvárható lenne, nem jegyzem meg neki. Inkább arra gondolok, hogy biztosan történt vele valami, ami miatt éppen ideges, vagyis a rossz kedve nem nekem, hanem egy általam ismeretlen körülménynek szól. A megbocsátás egy tanulható képesség, és már csak azért is érdemes elsajátítani, mert egy szebb és nyugodtabb élethez vezet.

Tábla: Engem egy másodpercig sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Színész vagyok, és ami feladatot rám bíznak, azt igyekszem a legjobb tudásom szerint megoldani. Az extrém figura nem én vagyok, hanem csak az a szerep, amit játszom. Tudja, a színészet arra jó, hogy az ember a szerep örve alatt árulkodjon magáról, de ahhoz a közönségnek semmi köze. Amikor belebújok a szerepbe és belenézek a tükörbe, akkor nem én nézek vissza magamra, hanem más, mindig azt a tulajdonságot erősítem fel magamban, amit a szerep megkíván. Ott visszük a táblát magunk előtt, hogy kérem, ez nem én vagyok, pedig a szerep mindent elárul rólunk, hiszen az ember mégis minden egyes alkalommal saját magát viszi bele.

Sosem érzi úgy, hogy "ma este nincs kedvem színpadra menni"?: Sosincs kedvem! Épp azért vannak az előkészületek, hogy megjöjjön. Bemegy az ember korán a színházba, megiszik egy kávét, akár szüksége van rá, akár nincs, aztán amikor megfújják a trombitát, megy a dolgára. Akkor már jó.

Rendező: Sokféle módon lehet jól dolgozni a rendezővel. Alföldi Róbert például általában elég határozottan tudja, hogy mit akar. Így a színész néha kicsit lassabban teszi a magáévá, pontosabban később kezdi el a magáénak érezni a "kottát", de sokszor ez is célravezető. Nekem azért az marad az igazi, a legigazibb, ahogy Ascher Tamással dolgoztunk. Nála nincs értelme olyan kérdést feltenni, hogy "Honnan jövök be?", mert azt válaszolja, hogy ahonnan akarsz. Aztán abból majd kialakul, kiszemezi, hogyan menjünk tovább.

Zenés: Prózában az ember még csak-csak be tud helyettesíteni egy szót, de amikor zenéset játszol, és már szól az elő zene, és egyszerre csak se kép, se hang, az ám a szép dolog. Aztán persze kinyílik a szád, és azt énekli, amit kell, de mintha évtizedeket öregednél addig. Simán lemegy száz előadás, és akkor egyszer csak nem jut eszedbe semmi. A Bors nénit például 15 éve játszom, és néha még így is megesik, hogy valami hirtelen nem jön elő.

Százötvenszer: A színész minden szerepben gondolatokat közvetít, és erre – a szöveg lényegének a kiemelésére – csak az képes, aki érti is, amit mond. Aki a teatralitástól való félelmében motyogni kezd, az elvész a legkisebb színpadon is. És a színésznek nem egyszer, hanem mondjuk százötvenszer kell újjászülni a szerepét.

Színésznő: Ettől vagyok színésznő. Mert minden tulajdonságnak, szenvedélynek, indulatnak nyoma van bennem. Gondold meg, hányszor fordul elő az emberrel a hétköznapokban is, hogy megbántják, vagy csak rálépnek a lábára, meglökik a buszon, és abban a pillanatban úgy érzi, hogy ölni tudna. De persze, csak nyel egyet. Viszont, ha történetesen színész, akkor megőrzi, és alkalom adtán használja is ezt a benne megszületett indulatot vagy szenvedélyt. Komikus, de azért nagyon is jellemző történeteket mesélnek arról, hogy például Tőkés Anna hogy élte meg – nem csak a színpadon – a maga királynői méltóságát. Hogy aznap, amikor Gertrudist játszotta, azzal utasította el Porkai Ernőt, a férjét, hogy mit akar tőle, hiszen ő a királynő! Amikor én a Jelenetek egy kivégzésből festőművésznőjét játszottam, a bennem lévő művészi szélsőségekre építettem Galaxia szerepét. A Romeo és Júlia dajkájaként ott munkált bennem a közös és a személyes asszonyi emlék, örök szeretet és gyengédség, amit csak egy gyerek iránt érez a felnőtt.

Kritika: Elolvasom, mert érdekel. De tudni kell, hol a helye. Amikor réges-régen a Kaukázusi krétakörben retteneteset írtak rólam, el akartam jönni a színházból. Kiborultam Zsámbékinak, aki a kezében fogta épp a kulcscsomóját, és felém dobta - sikerült elhajolnom. És azt mondta: Ki mondta, hogy rossz vagy? A kollégád? A rendeződ? Az igazgatód? A közönség? Azóta nem visel meg a kritika. (…) Úgy van ez, hogy én magam, aki a munkát elvégeztem, ismerek minden körülményt. Tudom a próbaidőszakot, a rendezőt, a szerepet, tudom, mi miért alakult úgy, ahogy. Ehhez számomra a kritikus már nem sok újat tud hozzátenni a véleményével.

Az utcán: Az utcán én nem vagyok színésznő. A Lehoczky Zsuzsinak van egy csodálatos története erről. Megállították a rendőrök, azt hiszem gyorshajtásért, és mondták neki, hogy négyezer forint lesz. Kiszállt a kocsiból, mondta, hogy nincs nála pénz, elénekelt a My fair ladyből egy dalt, és azt mondta, hogy ez hatezer, úgyhogy kérek vissza kettőt.

Film: Én is utánagondoltam, hogy bizony nagyon sok filmben benne voltam. Nyilván olyan lett a figurám, a fizikumom, amire írtak szerepeket. Színpadon meg lehet változtatni valakit úgy, hogy illúziókeltő legyen a közönség számára, de filmen nem lehet. Éppen hiány volt ebből az alkatból valószínűleg. Annyi évig nem filmeztem, Kaposvárott nagyon le voltunk terhelve a színházban, és onnan feljönni forgatni Pestre nem is volt megoldható. Ha az ember Pesten van, akár egy délutánra is elvihetik egy felvételre. Úgyhogy most azt hiszem, hogy egyszerűen csak bepótlódnak ezek a kimaradt évek.

Nemzeti: Aki arra kíváncsi, hogy miért jöttem el, elégedjen meg azzal, hogy eljöttem, és gondoljon, amit akar arról, hogy miért jöttem el. Már ha nem elég az a tény, hogy maradhattam volna, de eljöttem. Ha ez önmagában nem jelent semmit, nem tudom bővebben elmondani. Nézze meg a műsortervet! Erre a fajta színházra, ami kirajzolódik a műsortervből vagy magából az igazgatói pályázatból, sem mint néző, sem mint színész nem vagyok nyitott.

Pihenés: Szenteste szoktam kipihenni magam. (Nevet.) Idén nyáron összesen két szabadnapom volt. Kb. arra volt elég, hogy megfürödtem a Balatonban és hazajöttem.

Tanítás: Először Vámos László mellett voltam tanársegéd a '94-98-as Zsámbéki osztályban, és akikkel ott együtt dolgoztam, ma már mind elismert színészek és színésznők. Később bábosokat kezdtem el tanítani. Nagyon nagy élvezet nézni őket, és közben visszaemlékezni arra, hogy mi milyenek voltunk. Nyilván ugyanilyenek. Egyáltalán nem érzem magam tanárnak, inkább egy felnőttebb embernek, aki megpróbál tanácsokat adni a nálánál fiatalabb vagy gyakorlatlanabb embereknek. Nem tanár-diák viszony ez, én csak egy idősebb kolléga vagyok, aki megpróbálja átadni a tapasztalatait az újabb nemzedéknek, észrevetetni velük, amit ők, saját magukból nem látnak, ami kívülről jobban, könnyebben érzékelhető.

Színház: Többekkel ellentétben színesnek, érdekesnek és magas színvonalúnak látom a mai magyar színházat. Minden szabad estémen színházba megyek.

 

Áldozat: A színház visszaadja, viszonozza a befektetett munkát és szenvedélyt. Ezért is voltam képes a pályáért meghozni a legnagyobb áldozatot a magánéletemben, mert nem tudtam és nem akartam lemondani arról, hogy magyar színésznő legyek.

 

Forrás: Nők Lapja, Művészvilág, Magyar Narancs, Nol.hu, Színház.hu, Blikk, Boon.hu, Ellenfény, stb.

 

süti beállítások módosítása