'A Közhely az utcáról hozza alapanyagát' - Interjú a Tünet Együttes alkotóival

A Tünet Együttes Ardai Petra rendezésében bemutatott Közhely című előadása a szereplők köztéri élményeire reflektál, azokra a fájdalmakra, titkokra és örömökre, amelyek egyszerre különbözőek és közösek bennünk. Az előadás szereplőivel - Szabó Réka társulatvezetővel, Valencia James-szel, Szász Dániellel és Gőz Istvánnal olvashatnak interjút.

Ajánló a Közhely c. előadás elé:

Sodró színpadi mix a találkozásokról, a rigolyákról, az előítéletekről. Arról, hogy nem vagyunk olyan különlegesek, mint hisszük, és ez nem baj.

Kilépünk az ajtón. Minden nap egy expedíció. Nézzük az embereket, ahogy magukba zárva hordozzák történetüket.

A próbafolyamat egy része a próbateremben, a másik köztereken, például a Moszkva téren folyt. Az alkotók alaposan megfigyelték a tereket, az ott megforduló embereket. Az előadás egypercnyi köztéri szemlélődés megnyújtott, elmélyített, magunkra vonatkoztatott olvasata. A hat szereplő személyes története úgy mixelődik össze a járókelők történeteivel, ahogy egy DJ keveri a hangsávokat.

Keressük önmagunkat a tömegben. Tudjuk, hogy nemcsak szemtanúi vagyunk a változásnak, hanem részesei is. Minden rajtunk múlik.

Az előadás a közhelyen túli közös helyet keresi, hogy hogyan kerülhetünk közelebb egy másik ember megértéséhez a saját történetünkön keresztül. Az alkotók mindezt táncos és szöveges formában, humorral és öniróniával, egyszerre hiperrealista és absztrakt stílusban fogalmazzák meg, élőben kevert zenével, DJ közreműködésével. A nézők könnyen magukra ismerhetnek a gesztusokban, mozdulatokban és történetekben, akárcsak egy popdalban.

A Nem emlékszem, hogy így neveltek volna folytatásaként Ardai Petra (Space Színház) és a Tünet Együttes magukat nem kímélve folytatják az egyén és a közösség kapcsolatának feltérképezését. Mi az, hogy értékrend? Hogyan kerülhetjük el a közönyt?

A produkciót legközelebb április 14-15-én láthatja a közönség a Trafóban.

Interjú az alkotókkal:

Rendhagyó próbafolyamatban készült az előadás, melynek során megfigyelési gyakorlatokat kellett végeznetek a Moszkva téren. Gesztusokra, történetekre és mozdulatokra vadásztatok. Hogyan éreztétek magatokat ebben a helyzetben?

Valencia James: Barbadoson születtem, de itt kezdtem el a balettet és jazztáncot tanulni, és Budapesten, a Táncművészeti Főiskolán diplomáztam 3 évvel ezelőtt. Valamennyire már ismerem a várost, de úgy érzem, a feladatok még közelebb hoztak hozzá. Régebben nem igazán szerettem a Moszkva teret, nem szívesen mentem át rajta. Miközben próbáltunk, az érzéseim folyamatosan változtak a térrel kapcsolatban, és ez nagyon érdekes élmény volt. Jobban kinyílt a szemem, pontosabban láttam az embereket, és amit régebben szürkének vagy depresszívnek véltem, átalakult. Amiről korábban úgy gondoltam, hogy nem túl szép, az izgalmassá vált, és rájöttem, hogy csodálatos jelenségeket rejt a tér: ott vannak a különböző füles szatyrokat lóbáló nénik, vagy az a sokféle interakció az emberek között... Főleg a különböző mozgásokat és karaktereket figyeltem. Azt néztem például, hogy kinek görnyedt, beesett a tartása, vagy kinek nyílt, egyenes a tekintete, a járása.

Szász Dániel: Nekem először ijesztőnek tűnt a feladat. Volt, hogy követnünk kellett valakit, máskor pedig csoportokhoz kellett verődnünk. Tartottam attól, hogy mit mondok majd a megfigyelt alanyoknak, ha véletlenül interakcióba lépek velük. De semmi ilyesmi nem történt - beálltam a beszélgető emberek közé, és nem vettek észre. Vagyis rájöttem, hogy simán láthatatlannak lehet maradni egy köztéren. A legerősebb tapasztalatot magammal kapcsolatban szereztem, rájöttem, mennyire félek, mennyi gátlás van bennem. Ezért is járok sokszor befelé fordulva az utcákon, nem nézve se jobbra, se balra.

Kit vittél a darabba, milyen karaktert választottál?

Szász Dániel: Egy számomra nagyon veszélyesnek tűnő palit kezdtem el követni - ez a figura Pszichopata néven került be a darabba. Egy két méter magas férfiról van szó. Miközben utána mentem, folyamatosan tartottam a lebukástól. Tíz percig osontam mögötte, alig vártam, hogy leteljen az idő. Úgy látszik, hogy kell nekem az izgalom: valami erős élményre van szükségem ahhoz, hogy beszippantson egy feladat.

Egyébként az előadásban nem csak a téren átélt élményeket játsszuk el, hanem gyerekkori emlékeket is feldolgzunk. A személyes történeteink, a beilleszkedéssel, a felnőtté válással kapcsolatos problémáink is megfogalmazódnak a Közhelyben.

A Tünet Együttes nem először dolgozik együtt Ardai Petra rendezővel, tavaly egy workshopon találkoztatok, és úgy tűnik inspirálóan hatottatok egymásra...

Szabó Réka: Igen, tavaly nagyon jól dolgoztunk együtt, és Petra módszere az első perctől kezdve izgalmasnak tűnt. Rendhagyó "gondolatszínházat" csinál, egyszerre megy közel az emberekhez és figyeli őket, ugyanakkor a befelé fordulást is megköveteli az alkotóktól. A kifelé és a befelé irányuló figyelmet is képes folyamatosan éberen tartani. A próbafolyamat eleje, az anyaggyűjtő időszak lélegzetelállító volt, mint ahogy az is, ahogy a sok begyűjtött információból végül előadás lett. Nyilvánvalóan egy új helyzetbe kerültünk azáltal, hogy én előadóként vettem részt ebben a munkában, Petra pedig rendezőként. Akadtak esztétikai és ízlésbeli különbségek, ütközések, de úgy gondolom, sikerült egy látásmódját és nyelvezetét tekintve egészen szokatlan előadást létrehoznunk.

Mi benne a szokatlan?

Szabó Réka: A Közhely közvetlenül az utcáról hozza az alapanyagát, nincs benne semmi belterjes és archaizáló. Nagyon lezser, könnyed darab, ami nem akar megfelelni semmilyen produkciós kényszernek. Furcsán "érzékenyítő" előadás ez, amelyben felismerhetjük, hogy a téren mellettünk elsétáló embereket is ugyanazok a félelmek, örömök, frusztrációk gondolatok foglalkoztatják, gyötrik, mint bennünket. A gyakorlati feladatok alatt nekem is meg kellett küzdenem önmagammal. Hasonlóan Danihoz, én is egy kicsit burokba zártan, elszigetelődve szoktam menni az utcán, mert félek kapcsolatba kerülni az emberekkel. Az is rossz ézés, amikor látom a sok fájdalmat és nyomorúságot ami körülvesz minket. Ilyenkor tehetetlennek érzem magam, mert segítenék, de nem tudom megoldani a helyzetet. Mivel általában ilyenkor elárasztanak a gondok, megpróbálok védekezni - többek között ez a felismerésem is bekerült az előadásba.

Gőz István: Bizonyos értelemben csak csatlakozni tudok az előttem félőkhöz, én is úgy járok a világban, hogy lehetőleg nem nagyon nézek körül. Most azonban rá voltam kényszerítve arra, hogy figyeljek, és részt vegyek a tér forgalmában. Alkatomnál, magasságomnál fogva az átlagnál feltűnőbb vagyok, éppen ezért a hétköznapi életben szeretek belesimulni a szürke tömegbe. Eleinte egyfolytában azt éreztem, hogy nagyon feltűnő vagyok, és ez zavart, de később rá kellett jönnöm, minden másképpen van. Mint Dani, én is be tudtam állni csoportokba, ahonnan ugyan a méretem miatt kilógtam, de furcsa módon mégsem szúrtam szemet senkinek. Az is érdekes volt, amikor követnem kellett embereket. A pantomimes múltamnak köszönhetően könnyedén meg tudtam eleveníteni az általam érdekesnek tartott karaktereket a színpadon, és szerettem is őket eljátszani. De persze menni utánuk a civil környezetben, az teljesen más.

A közhely szó jelenthet közös teret, és persze klisét is, amit gondosan kerülni szoktunk, ha tehetjük. Az előadásban melyik kap nagyobb hangsúlyt?

Valencia James: Számomra az előadás lényege, hogy arra hívjuk fel a figyelmet: akár idegenekkel együtt is átélhetjük ugyanazokat az érzéseket, helyzeteket. Ez a próbafolyamat, és maga a Közhely című előadás arra tanított, hogyan lehet empatikusan létezni, végigmenni az utcán, a tereken, figyelve a környezetünket, és közben elfogadni és megérteni mindazt, ami körülöttünk zajlik.

Gőz István: Nekem az jutott az eszembe, hogy egy téren látszólag minden intimitás nélkül közlekedünk, pedig ha az ember már ott van, előbb-utóbb belekerül a tér történetébe, furcsa lüktetésébe, és az hatni fog rá - ezt nem úszhatja meg. A próbák során nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a gyerekkori emlékeink hogyan fognak majd kapcsolatba kerülni a Moszkva téri élményeinkkel, és végül az derült ki, hogy sokkal több közük van egymáshoz, mint gondoltuk volna.

Szász Dániel: Azt hiszem, hogy a darabban a térélmény dominál. Bár a témát, a téren tapasztalt helyzeteket kissé "poposan", lazán idézzük meg, igyekszünk a mélységeket súrolni, nem nyilvánvaló megoldásokhoz nyúlni.

Szabó Réka: Az volt a cél, hogy megtaláljuk külső és belső közös tereinket. Popper Péter mondta, hogy ha mindannyian ráírnánk kis táblákra a legféltettebb titkainkat, szorongásainkat, és azokat kitennénk a homlokunkra, nagyon megdöbbennénk, mennyi hasonló tábla létezik a világban. Valahogy ez az előadás a közös táblácskáinkról, céduláinkról próbál beszélni. Arról, hogy az örökös védekezésben elfelejtünk élni, és felszabadító lenne a meg nem élt érzéseinkkel szembesülni. Szerintem Petra elemző, részletgazdag módszere lehetővé teszi, hogy ne ítélkezzünk a régi és az új emlékek felett, hanem empatikusan közelítsünk hozzájuk. 

Kérdezett: Kovács Gabi

Utószerkesztett.: Színház.hu

Tünet Együttes:  Közhely

Előadók-alkotótársak: Cuhorka Emese, Gőz István, Valencia James, Szabó Réka, Szász Dániel, Varga Vince
Zene, hang, zörej: Varga Vince
Kosztüm: Szabados Luca
Fénytervező: Szirtes Attila

Koreográfus-asszisztens: Hód Adrienn

Rendező: Ardai Petra

Külön köszönet: Furulyás Dóra, Kárpáti Péter, Molnár Csaba

Az előadást angol felirattal játsszák.

Következő előadások: Április 14. (A Beavató Program keretében)

Április 15. - Az előadás utáni beszélgetés vendége Erdős Virág író, költő, moderátor: Veiszer Alinda.