Elérhető Schlanger András nyertes pályázata a nyíregyházi színházért

Ahogy arról korábban beszámoltunk, Tasnádi Csabát Schlanger András váltja a nyíregyházi színház élén. A nyertes pályázat már elérhető.

Miért pályázott? - Részlet a pályázatból:

Tizenegy éves lehettem, amikor a szüleim először vittek igazi, „felnőtt színházba”. Moliére Mizantrópját adták, Domján Edittel és Gábor Miklóssal a főszerepben. Még egy név rémlik, az akkor tehetséges pályakezdőnek tartott Huszti Péter neve. A darabból nem sokat értettem, de a hatására határozottan emlékszem. Tudtam, hogy valami fontosnak, magasztosnak lehettem a része. Ezt persze nem így fogalmaztam meg, de azok a különleges illatok, fények, mélyen megérintettek, éreztem, hogy valamiféle szertartásnak lettem a beavatottja. Akkor még eszembe se jutott, hogy valaha is ilyesmivel foglalkozzam, hiszen a Fazekas Gimnázium matematika szakos diákjaként, a sikeres matekcsapat tagjaként, más babérokra pályáztam. Az irányváltást egy véletlennek köszönhetem. Valaki megbetegedett a színjátszókörben, és engem, mint amúgy is nagypofájú diákot, megkértek, hogy ugorjak be a Szentivánéji álom híres mesterember jelenetébe. A legkisebb szerepet kaptam, én voltam a „holdvilág. Nem tudom, hogy történt, de a premieren már a főszerepet, Pyramust játszottam, és biztosan nagyon ripacskodhattam, mert óriási sikerem volt. Ekkor már a matematika kevésbé érdekelt, viszont a néptánc egyre jobban. Abban az időben Novák Ferenc nagyhírű Bihari Együttesében táncoltam, és bizonyára nem nagyon rosszul, mert amikor tizenhat évesen közöltem Tatával, hogy otthagyom a táncot, és beállok amatőr színjátszónak, erősen le akart beszélni. (ez most udvarias körülírása annak, hogy az ő sajátos stílusában, keresetlen szavak kíséretében elküldött melegebb égtájakra). Így lettem a Keleti István által vezetett legendás Pinceszínház tagja. Ekkor már valami mélyebbet is megértettem a színházcsinálás varázsából, és abból a furcsa erőből, ami nem csak a játszókból, de a nézőkből is képes közösséget kovácsolni. Már, persze, jó esetben. Ezt a varázst, ezt az erőt, azóta is minden színházi munkámban keresem, vagy próbálom létrehozni.

A barátaim, osztálytársaim már tudták, hogy „színészkedem”, és amikor megkérdezték, hogy mégis mi akarok lenni: színész?, rendező?, koreográfus?, csak ennyit feleltem: „Miért, mi volt Shakespeare vagy Moliére? Színházat akarok csinálni, és kész!” (E nagyképűségre egyetlen mentségem van. Tizenhét éves voltam, igazi kamasz, és ebben a korban mindenki meg akarja váltani a világot, és tele van álmokkal.) És bár természetesen sem ez, sem az nem lettem, de valóban, az összes fent említett szerepkörben feltűntem már különböző színlapokon. Leérettségiztem, és jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Színjátszó társaimnak azt hazudtam, hogy rendező szakra. Úgy se hitte volna el senki, hogy az a nyakigláb, gigás kamasz, aki még ráadásul hadar is, felvételt nyerhet. (Akkoriban csak egy főiskola volt, rengetegen jelentkeztek, és csak nagyon keveseket vettek fel, szinte lehetetlen volt bekerülni.) Képzelhető tehát a meglepetés, mikor bejelentettem, hogy felvettek, ráadásul elsőre. A főiskolán Simon Zsuzsa és Gáti József növendéke lettem, akiket sokan öregnek, konzervatívnak tartottak, de én nagyon megszerettem őket, és rengeteget tanultam tőlük. Ma is vallom, hogy a színházi tudás valami folyamatos dolog, és csak az tud újat nyújtani, aki ismeri és érti az őt megelőző generációk felhalmozott tapasztalatát, csak az lehet nagy művész, aki egyszerre tud konzervatív és progresszív lenni. Aki ismeri és tiszteli a hagyományokat, de megőrzi a kísérletező kedvét. A diploma átvétele után több helyre hívtak, neves pesti és vidéki színházakba is, de én Léner Péter ajánlatát fogadtam el, aki azt mondta: „Nézze, András. A nyíregyházi színház csak egy éve alakult, és olyan lesz, amilyenné maguk formálják.” Ez hatott. Tizenketten szerződtünk oda, barátok, osztálytársak. Emlékszem, amikor először érkeztünk Nyíregyházára, (Varjú Olga, Gados Béla, Juhász Gyuri, Mátrai Tamás és jómagam) 1984 májusában, rögtön eltévedtünk. Egyikünk sem járt még a városban. Valahol a „Gangesz-parton” bóklásztunk, amikor leszólítottunk egy idős bácsit, ugyan, mondja meg, merre van a színház. „Színház?! Gyerekeim, itt nincs semmiféle színház” Persze volt, de az igaz, hogy a következő években vált igazán ismertté, és népszerűvé a városban. És talán nem szerénytelenség kijelenteni, hogy ebben a népszerűségben a mi csapatunknak jelentős szerepe volt. Rögtön színészrendezői státuszt kaptam, és játszottam, írtam, rendeztem. Remek négy évet töltöttem ott, és az akkori kollégáimmal komoly értékteremtő munkát folytattunk, de kezdtem szűkösnek érezni az ottani helyzetemet, ezért igent mondtam Bálint Andrásnak, aki akkor szervezte újjá a Radnóti Színház csapatát.

Vonzott, hogy „pesti színész” legyek, és legalább annyira a sok remek tehetség: Gáspár Sándor, Eperjes Károly, Zsótér Sándor, Verebes István, Valló Péter – hogy csak néhány nevet említsek. És persze még valami. Új dolgot, érdekeset, értékeset teremteni. De talán túl sok, és túl sok féle tehetség volt egy helyen. Két év után többen kiváltak a csapatból, és előttem új, fantasztikus lehetőség nyílt. Pályázatot írtak ki a nyíregyházi színház megüresedett vezetői székére. Szerettem Nyíregyházát, a társulatot, belevágtam. Pontosabban, belevágtunk. Gaál Erzsivel, Zsótér Sándorral és Mádi Zoltán barátommal, pénzügyi szakemberrel, Nyíregyháza későbbi polgármesterével, akivel jó szakmai, emberi kapcsolatom az óta is megmaradt. Huszonnyolc évesek voltunk, fiatalok, ambiciózusak, tele tervekkel, energiával. Az első körben a pályázatot érvénytelenítették, de egy újabb pályázat után mégis elkezdhettük a munkát. Sajnos csak részben, mert az akkori döntéshozók kissé megijedtek tőlünk. Vezető helyzetbe kerültünk ugyan, de egy elég bonyolult hatalmi struktúrát építettek körénk. Nagy konfliktusok nem voltak, de meglehetősen nehézkessé vált minden szakmai, gazdasági döntés. Részben ez volt az oka, hogy három év múlva, mikor lejárt a szerződésem, nem pályáztam újra. De micsoda három év volt az! Végre igazából nekiszabadulhattam. Mindent csináltunk. Persze színházi előadásokat is, méghozzá sikereseket és jókat is, de emellett kortárs képzőművészeti kiállításokat, rock zenekart, nemzetközi utcaszínházi fesztivált és sok minden egyebet. Rengeteg tehetséges emberrel dolgoztunk. Ott volt a fiatal, még pályakezdő Tasnádi Csaba (a színház mai igazgatója), Telihay Péter, Lendvay Zoltán, ott kezdte profi színházrendezői pályafutását Zsótér Sándor, Gaál Erzsi. Dramaturgként segítette a munkánkat Bognár Róbert (azóta is állandó munkatársam), Osztovits Levente, Bán Zoltán András. Az akkori pályakezdő színészek közül sokan ma meghatározó résztvevői a színházi világnak. Olyan költők működtek együtt velünk, mint Várady Szabolcs és Lator László, hogy csak a Kossuth-díjasokat említsem. Mindenképpen külön bekezdést érdemel Ivo Krobot, a világhírű, prágai Cinoherni Klub rendezője (utóbb a Cseh Nemzeti Színház főrendezője), aki folyamatosan együttműködött velünk, több előadást is rendezett a Móricz Zsigmond Színházban. Szakmai, baráti kapcsolatunk azóta is folyamatos, több nemzetközi projektben vettünk részt. Az ő munkájára természetesen a továbbiakban is számítanék.

A sikerek ellenére, a már említett problémák miatt, elszakadtam Nyíregyházától. Az azóta eltelt két évtizedben számos kiváló színházi műhely munkájában vettem részt, alapító tag voltam a Székely Gábor vezette Új Színházban, a frissen alakult Centrál Színházban, szívemnek kedves, határon túli magyar teátrumokban rendeztem, játszottam. (Komáromban, Szatmárnémetiben, Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön). Dogoztam Lengyelországban és Hollandiában színészként és rendezőként. Az utóbbi három évben pedig részt vettem a „Bánfalvy Színészképző Stúdió Alapítvány” előadásaiban. Ez egy magánszínház, amely mindenféle állami támogatás nélkül sikeresen működik. A vezetés saját pénzből hozza létre a különböző kulturális projekteket hasonlóan, az Orlay produkcióhoz. Az itt szerzett sokrétű tapasztalataimat is szeretném kamatoztatni a nyíregyházi színház gazdasági működésében.

Több mint harminc éve vagyok a pályán, szerencsésnek mondhatom magam, sok elképzelésem megvalósult, de végig megmaradt bennem az ifjúkori vágy, hogy egy színház életét minél sokrétűbben alakíthassam. Ez a lehetőség vonz, amikor most megpályázom a Móricz Zsigmond Színház igazgatói állását.

Bízom benne, hogy a Színház csapata és a Város összefogásával megvalósulhat egy friss, új szellemiségű Népszínház.

(...) Abban a döntésben, hogy megpályázom a nyíregyházi színház igazgatói állását, nem csak szakmai, művészi, hanem érzelmi szempontok is közrejátszottak. Ezer szállal kötődöm a városhoz. A családom apai ágon nyíregyházi, a városban és a környékén éltek. Amikor apám az első bemutatómra lejött (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok) megmutatta a régi családi házat. Valahol a Szarvas utca elején volt. Gyakran mesélt a gyerekkori élményeiről, hiszen a háború előtt sokszor volt „kicsapva” a nyíregyházi rokonokhoz, az ünnepek környékén. A Móricz Zsigmond Színház volt életem első munkahelye (mint fentebb említettem, 1984-ben szerződtem ide színész-rendezőként). Itt kaptam életem első fizetését, első saját lakását, itt kezdtem a felnőtt életemet. Az első komoly szakmai sikereket is itt értem el. 1986-ban az évad társulata lettünk, (megelőzve budapesti Katona József Színházat). Majd elhoztuk a világhírű Avignoni Színházi Fesztivál különdíját. (Hrabal: Őfelsége pincére voltam, rendezte Ivo Krobot). A híres francia város polgármestere különfogadást adott a tiszteletünkre. Nagy dolog volt ez akkor. Itt kóstoltam bele a színházvezetésbe. 1989-től három évadon keresztül, a színház művészeti vezetőjeként, színészként és rendezőként sikeres és fontos előadások részese lehettem8 (Hegedűs a Háztetőn, La Mancha Lovagja, Csehov: Platonov). Ezeknek az előadásoknak mindegyike kedves és meghatározó emlék. A feleségemet is itt ismertem meg. A sóstói erdőbe jártam futni, és az NYVSC pályán találkoztunk. Akkor ő – Havacs Katalin – a klub igazolt atlétája volt, hosszútávfutó. A kapcsolatunk is hosszú távúnak bizonyult, jövőre ünnepeljük a huszadik házassági évfordulónkat, és együtt neveljük két gyermekünket. Akiket nem mellesleg – Gados Béla kollégám, barátom közbenjárásával – a nyíregyházi református templomban kereszteltek meg. Sose felejtem el a nyírtelki leánykérés izgalmait vagy a szabolcsi rokonság vasárnapi ebédjeit, (húsleves, töltött káposzta, fasírt, sztrapacska, ahogy kell). Úgy érzem, az itteni közönséggel is folyamatos és jó a kapcsolatom. Ha ebéd után leülök a Kossuth-térre egy kávéra, sok emberen látom, hogy rám mosolyog, hogy emlékszik, hogy számon tart. Ez érthető is, hiszen az első szerepem, ( Vízkereszt, Nemes Keszeg András, és az utolsó, (Anconai szerelmesek: Tomao Nicomaco) között a szemük előtt éltem le, majdnem egy teljes színészi életet. Ezek után nem csoda, hogy fontos számomra a színház további sorsa, jövője, és bízom benne, hogy ehhez a jövőhöz – vezetőként–- én is hozzá tudok tenni.

A teljes pályázatot itt elérheti.