"Rengeteg kérdésem van" - Sinkó László színművész 75 éves

Március 18-án hetvenöt éves Sinkó László Kossuth-díjas színész, a nemzet művésze.

Sinkó László pályájáról:

 

Óbudai vendéglátós családba született. Bátyja, a nála tizenkét évvel idősebb Sinkovits Imre az ország egyik legnépszerűbb színésze volt, s László már tízéves korában gyakran ült a régi Nemzeti Színházban, amikor testvére játszott. Nem csoda, ha "megfertőződött", és ő is a színi pályát választotta. A két testvér nagyon eltérő úton járt, ahogy később Sinkó megfogalmazta: "Tűz és víz voltunk, mást gondoltunk a szakmáról, a világról." 

 

Érettségi után nyomban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amit eleinte "görcsösen" végzett, de a felsőbb évfolyamokon már statisztálhatott a Nemzetiben, és saját bevallása szerint sokat tanult a legnagyobbak alakításaiból. Diplomájának megszerzése után, 1962-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, ahol különböző műfajú darabokban, még operettben is játszhatott.


Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója már két év után hívta, de ő csak 1966-ban költözött a fővárosba. A Nemzetiben eleinte jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, idővel azonban "kispados" lett, alig lépett színpadra. 1982-ben a magyar színházi életet felpezsdítő Katona József Színház alapító tagja volt, úgy véli, itt vált igazán színésszé, rangos nemzetközi fesztiválokon jutalmazott produkciók részesévé. A társulattal bejárták a világot, felléptek Bécsben, Londonban, Párizsban, Moszkvában, Barcelonában, Bogotában és Caracasban is.


A Katonában rengeteg nagy szerepet játszott, többek között Versinyint (Három nővér), Übü papát (Übü király) - ezek a műsorról levehetetlen darabok voltak, s ő beírta velük a nevét a magyar színháztörténetbe. Egy helyütt így emlékezett erre az időszakra: "Akkor és ott úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a huszadik századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezők keze között."

 

Székely Gábort követve 1994-ben több kollégával ő is az Új Színházhoz szerződött. A társulat megszűnése elkeseredéssel töltötte el, még a tanítást is abbahagyta a Színművészeti Főiskolán, és elment "szabadúszónak", sokat játszott vidéken.


2003 óta ismét a Nemzeti Színház tagja. Erős karakterformáló képessége miatt gyakran játszott intrikus szerepeket. Emlékezetes alakításai: Trigorin (Csehov: Sirály), Valér (Moliére: A fösvény), Jázon (Grillparzer: Medea), Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond: Úri muri), dr. Schön (Wedekind: Lulu).

 

Számos filmben és tévéjátékban szerepelt. Kellemes hangját, megnyerő egyéniségét kölcsönözte a hazánk tájait bemutató tévés produkciónak, a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatnak (1979), majd folytatásának, az ...és még egymillió lépésnek (1986), sőt, ő maga is túrázott a stábbal. Ismertebb filmjei és tévéjátékai: Fügefalevél, Princ, a katona, Dorottya, Vivát, Benyovszky, Gyertek el a névnapomra, Hajnali háztetők, Az új földesúr, Honfoglalás, A hídember, Csak szex és más semmi. Évekig szerepelt a kilencvenes évek kultikus magyar teleregényében, a Szomszédokban. Szinkronizálni is gyakran hívják: az ő hangján szólalt meg a Macskafogó című rajzfilmben a szuper egérügynök Grabowski, hangja szinte összefonódott Anthony Hopkins filmes jelenlétével (Túlélni Picassót, A vadon foglyai, Szenvedélyek viharában, Hannibal, A vörös sárkány).


Művészi hitvallását így foglalta össze: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elsodorják a politikai események; végzi a dolgát. Művészi munkáját 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi, 1987-ben kiváló művészi címmel ismerték el, a Kossuth-díjat 1995-ben vehette át. 2014-ben A Magyar Érdemrend tisztkeresztje (polgári tagozat) és a Nemzet Művésze kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.

 

sinkol

 

Interjúrészlet Sinkó Lászlóval a Magyar Narancsból:

 

(...) MN: A bátyja, Sinkovits Imre jóval idősebb volt, nyilván törte otthon és a szakmában a színésszé válás útját. Vagy éppen nehezítette?

SL: Sem egyik, sem másik. Nem törte az utat, mert én sohasem azon az úton mentem, amit tört. Viszont abból a szempontból nagy előny volt, hogy már tízévesen ott ültem a régi Nemzeti Színház nézőterén, mert ő már akkor ott játszott. És bejutottam hátra is, az öltözőkbe - nyilván akkor "fertőződtem meg".

 

MN: Nem szívesen beszél a bátyjával való viszonyáról. Miért?

SL: Róla szívesen beszélek - de a kettőnk viszonyáról tényleg nincs sok mondanivalóm azon kívül, amit már sokszor mondtam: tűz és víz, ez vagyunk-voltunk mi. Mást gondoltunk a szakmáról, a világról - miközben számos közös pont volt az értékrendünkben. De kettőnket sokan sokféleképp próbáltak szembefordítani vagy kijátszani egymással - ezért nem szeretek erről beszélni -, meg mert amúgy is olyan más lett a pályánk.

 

MN: Pedig ön is a Nemzetiben kezdett - már főiskolásként ott statisztált.

SL: És bámultam a nagyokat, például Bessenyei Ferencet és Lukács Margitot az Antonius és Kleopátrában. Közben Végvári Tamással, Huszár Lacival azon aggódtunk, hogy ha Lukács Margit lassan mondja el a végén a méregmonológot, és sokáig haldokol, akkor lekéssük hazafelé az utolsó villamost. De nagyon érdekes volt ott nézni ezeket az őrületes nagy színészeket. Aztán eszembe jutott ez a "katonás" korszakban...

 

MN: ...amikor már ön volt a nagy színész, és mások bámulták?

SL: Hát nem. Hanem hogy ott is feltűntek nagy színészek kis szerepekben. Emlékszem, Csiky Gergely Buborékokjában Rajz János játszott egy inast. Az volt a szerepe, hogy a felvonás elején bejött balról egy lámpagyújtogató rúddal, meggyújtott három gyertyás csillárt, majd kiment jobb egyen. Nyíltszíni tapsot kapott. Pedig nem gegezett, nem kacsintott ki a nézőkre, nem köpött a levesbe, nem ejtette el a gyertyát - mégis az volt az érzésem, hogy mindenkinél többet tud ez az ismeretlen ember. És akkor zizegtek a színlapok, hogy ez meg ki?

(...)

 

MN: Akkor mást kérdezek: azt mondják a kollégái, hogy a Sinkó turbó fokozaton próbál, nem lehet mellette lazsálni, s ha mindenki kidőlt, ő még mindig bírja. Mitől és hogyan?

SL: Mert szenvedélyesen érdekel a próba, "frontálisan" belemegyek, rengeteg kérdésem van, és válaszokat akarok. És nem tűröm el a linkséget, a más színházak, más rendezők, más előadások simfelését - ezt mind lehet tudni rólam.

 

MN: Most mutatták be Verebes Zoltán 1 című filmjét - az egyik főszerepet játssza benne. Szeretik a filmesek, nem?

SL: Azt nem tudom, de állandóan nem szoktak szeretni - inkább időről időre fölfedeznek. Az első filmemet Máriássy Félix rendezte, Fügefalevél volt a címe, nagy siker volt, és még ma is nézhető. De nemigen tudtak velem mit kezdeni; a forgatáson sem voltam más, mint amilyen vagyok, udvariasan köszöntem mindenkinek, hiszen első filmes voltam. És ez azóta is így van - eszébe szoktam jutni olykor a filmrendezőknek, a fiataloknak is. Török Ferenc is, Rudolf Péter is hívott, Verebes Zoltán pedig évek óta készült erre a filmre. Elhoztunk vele négy díjat a filmszemléről, most meg egy granadai fesztiválon a közönségdíjat kaptuk meg. Ez azért számít, nem? Itthon megosztja majd a nézőket; lesz, aki fogja szeretni. Én egy olyan figurát játszom, amilyet még soha nem játszottam filmen: egy nagy túlélőt. Tele titokkal és rejtéllyel.

 

MN: Ez általában is igaz, nem?

SL: De. Kivéve az álmatlan éjszakákat, a kiborulásokat, a beborozásokat... Ilyenkor a családomra, a feleségemre számíthatok. Szerencsém van.

 

 

Folytatást a Magyar Narancs oldalán olvashat.

 

 

 

Forrás: Színház.hu, MTI, Magyar Narancs

 

 

 

 

süti beállítások módosítása