"A színház maga a kockázat" - Interjú Máté Gáborral

Idén 4. alkalommal rendezik meg a Színházak Éjszakáját. Szeptember 19-én, a Katona József Színház is meglepetésekkel készül. Ennek kapcsán kérdeztük Máté Gábort, aki igazgatásának elmúlt 5 évéről, terveiről és arról is beszélt, miért tölti el elégedettséggel, hogy az élete a színházé.

 

Hogy látod, mennyit változtatott rajtad és az életeden az elmúlt öt év, az igazgatás?

 

Máté Gábor: Nehéz lenne pontosan megmondani, de az biztos, hogy amióta vezető lettem, sokat változtam. Felelősségteljesebben gondolkodom, többet mérlegelek, komolyabban veszem a döntési helyzeteket. Bizonyos szituációknak elébe megyek, határozottabban lépek fel és nem feszélyez, ha meg kell mutatkoznom, mint színigazgató. Régen sokszor mondtam azt, hogy ’nem tudom’ vagy egyszerűen csak megvontam a vállamat és kértem, hogy kérdezzenek mást. Most meg tisztában vagyok vele, hogy végül az én asztalomra kerülnek a problémák, tehát mindenről ki kell alakítanom a véleményemet. Viszont ha nagyon őszintén akarnék válaszolni, azt mondanám, az emberek körülöttem sokkal többet változtak, mint én, és ezt jobban érzékelem, mint a saját átalakulásomat. Én nem tekintek új szemmel magamra, mégis egyre gyakrabban észlelem, hogy ha csinálok valamit, azt gondolják, azért teszem, mert igazgató vagyok. Már nem úgy közelednek felém, mint korábban. Egyszerűen nem tudok úgy létezni, hogy ne olyannak lássanak, amilyennek akarnak és nem tudom összetörni azt a képet magamról, amit mások a fejükben újonnan kialakítanak. Csomó kellemetlenségem származik ebből...

 

Erre mennyire voltál felkészülve? 

 

M.G.: Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen nyilvánvaló fordulat áll be az emberek hozzám való viszonyában. Egyik pillanatról a másikra beskatulyáztak. Megdöbbentő ezzel folyamatosan szembesülni, és azt is észrevettem, hogy az ilyesmi nagyon torzíthatja a jellemet. Azért az nagyon nagy különbség, hogy bemegyek a színházba és a portás azt mondja, hogy ’jó reggelt!’ vagy azt, hogy ’jó reggelt igazgató úr!’. Sokakkal együtt úgy ítéli meg, ezt hozzá kell tennie. És akkor persze megkérem, hogy a nevemen szólítson és ne a titulusom alapján, mert a kinevezésem tulajdonképpen öt évre vonatkozik, de én a Katonában huszonnyolc évet töltöttem és a korábbi huszonháromban Máté Gábor voltam. Tehát megpróbálok úgy viselkedni, mint egy közönséges halandó, de a környezetem ezt nem feltétlenül fogadja el.

 

mategabor

fotó: Magyar Hírlap

 

A közvetlen munkatársaiddal is változott a kapcsolatod?

 

M.G.: Szerencsére nem. A kollégáim többsége ugyanúgy beszél hozzám, mint régen. Ha mégsem, akkor megróbálom minél haramabb elütni a helyzetet egy viccel. Dolgozom ezen... Furcsa, hogy valami ellenében kell meghatároznom magam.

 

Színészként is dolgozol…

 

M.G.: Hát, ad absurdum igen. Ez szinte nonszensz, hogy igazgatóként bármikor kicsúszhat a számon olyasmi, amitől egy egész produkció megsemmisül… (Nevet.) Tehát egy ellentmondásos szituációban létezem. De még mindig szoktam olyan rosszul próbálni, olyan hibákat elkövetni, mint azelőtt és ugyanúgy ki tudom nevettetni magam. Ezt vállalom.

 

Mikor történhet veled ilyesmi?

 

M.G.: Hogy nevetségessé válok? Bármikor. Főleg a színészi munka ad erre teret. Az egész olyan esendő, hogy jórészt saját magunkon nevetünk. Kétségbeejtő, amikor az ember botladozik, amikor mondjuk egy költői szövegben improvizálni kényszerül, mert más szavak jönnek a szájára, mint amit mondania kéne. Az ilyesmi nagyon szórakoztató is tud lenni, de nem ad magabiztosságot, ha megúszok egy kudarcot. A következő előadáson ugyanúgy elfog a drukk, hogy ne rontsak.

 

Korábban azt mondtad, ha szerepet vállalsz, akkor valahogy elkezdenek sokasodni a problémák a színházban...

 

M.G.: Ez igaz. Mondok példát... Két évvel ezelőtt, amikor a Heldenplatzot tanultam, visszamondta a díszletkivitelező a nagyszínpadi Pinokkió díszlet gyártását, majd Keresztes Tamás belelépett egy csapdába, kificamodott a bokája és halasztani kellett a premiert. Most, hogy a Faustot tanultam, különböző betegségek támadták meg a társulatot, előadások maradtak el és beugrásokról kellett intézkedni.

 

De ez mind véletlen...

 

M.G.: Hiába. Akkor is törvényszerű. (Nevet.)

 

Ezt jól viseled?

 

M.G.: (Mosolyog.) Edzésben vagyok: ’93 óta tanítok a Színművészetin, közben mindig is rendeztem és játszottam. Kicsit nagyobb falat igazgatni, de a munkatársaim, akik a problémák adagolásának és tálalásának mesterei, gondoskodnak arról, hogy ne bolonduljak meg. Ők abszolút tudják, mikor érkezik el a pillanat, amikor egy nehéz ügyet meg kell osztani velem, mikor kell elkezdeni engem idegesíteni valamivel és mikor vagyok beszámíthatatlan.

 

Mikor vagy beszámíthatatlan?

 

M.G.: (Nevet.) Ezt egészen pontosan meg tudom mondani: előadás és próba előtt és után fél órával. És persze próba és előadás alatt.

 

A színészet egy kicsit háttérbe szorult az életedben...

 

M.G.: Ezt nem bánom. A sok teendő kitölti a napjaimat, állandóan frissen tartanak a kihívások, ezért nincs okom panaszra. Fontosnak tartom odafigyelni arra, hogy ne rólam szóljon a színház, hogy másnak több jusson, hogy a színészeink színészként boldogabbak legyenek, mint én.

 

Egy igazgató mennyire tud boldog lenni?

 

M.G.: Bizonyos értelemben nagyobb sanszom van a boldogságra, mint egy színésznek, mert igazán tudok örülni minden pozitívumnak, minden apró eredménynek, egy tíz soros újságcikktől kezdve egy közönségsikerig.

 

És mennyit szorongsz?

 

M.G.: Én amúgy is elég aggodalmaskodó vagyok, a személyiségemből sosem hiányzott ez a vonás. Az egyetlen olyan feladat, ami az elmúlt időkben igazán szorongásra késztetett, az a műsortervezés. Mi az, ami a nézők érdeklődését felkelti, ugyanakkor a társulat tagjait belső elégedettséggel tölti el? Erre válaszolni kemény meccs, ez a legnehezebb feladat, miután a színészek rendkívüli módon nárcisztikusak. Ez nem egy pejoratív kijelentés, hanem egy ténymegállapítás, egy adottság, egy természetes jelenség. Ha egy színészt hálás feladatokkal látnak el, jó kedélyű. Viszont ha egy adott évben kevésbé van elkényesztetve, hajlamos azt személyes tragédiaként fölfogni, és egyáltalán nem érdekli, hogy a színház szempontjából milyen jelentőséggel bírnak a készülő előadások. Nem tűnődik azon, hogy a színre kerülő produkciók stílusukban, mondandójukban relevánsak-e, megérintik-e a közönséget. Azzal pláne nem számol, hogy a nézőknek fontosabb, hogy egy színház miről beszél, mint az, hogy hány színész részesül speciális kényeztetésben. De egy igazgatónak meg kell előznie vagy fel kell oldania az ebből fakadó belső konfliktusokat.

 

Ezt is feladatodnak tartod?

 

M.G.: Kötelességemnek érzem, hogy tekintettel legyek a színészek lelkivilágára, érzékenységére, de elsősorban egy kollektívában gondolkodom. Azt kell fontolóra vennem, hogy mik a közös érdekeink, különben ellehetetlenül a működésünk. Persze, amikor határozok bizonyos darabok sorsáról, az olyan, mintha a hajamat húznák.

 

Meg tudod osztani a dilemmáidat?

 

M.G.: Van kire számítanom. Nem is maradhatok magamra, hiszen a repertoár és a műsorrend kialakítása nemcsak műsorpolitikai vagy színházesztétikai kérdés, hanem a kommunikáció, a marketing része, nem beszélve arról, hogy a többi színház valamiért nagyon szeret a Katona művészeivel dolgozni, és megint sok film forog a színházi szezonban. Rengeteg tényezőt kell figyelembe vennem, ami nem teszi optimálissá a helyzetet. De természetesen vannak munkatársak, akik szívükön viselik a sorsunkat, akiknek az izgalmat és a szeretetet látom a szemében és akiknek a kreativitására lehet építeni. Azt, hogy lényegében egyedül vállalom a felelősséget, nem éreztetik velem úton-útfélen, az eredmények pedig minket igazolnak. 

 

Úgy képzelem, számodra teljesen egyértelmű volt, hogy újra pályázni fogsz...

 

M.G.: Igen, ez egy percig se volt kérdés, szeretném, ha a sikereink tovább folytatódnának. Nincs is bennem félelem a pályázattal kapcsolatban, mert úgy érzem, a Katona József Színháznak olyannak kell lennie, amilyen most és van munícióm a jövőre, amíg lehet, szeretnék értékmentő maradni. Megnyugvással tölt el, hogy a Katona látogatottsága, bevétele még soha nem volt olyan magas, mint ebben az évben. A saját bevételünk 40-50 százalék között mozog a költségvetésünkben. Ezzel, mint művészszínház nemzetközi összehasonlításban is élen járunk. Úgy tűnik, tudunk elég érdekességet kínálni és továbbra sem kényszerülünk megalkuvásra, szabadon dolgozhatunk.

 

Tehát tervezhetőnek látod a jövőt?

 

M.G.: Igen. Biztonságosnak látom a működésünket. Emlékeim szerint Zsámbéki Gábornak többször volt jogos aggálya, hogy nem tudja, mennyit fognak elvonni a színháztól. Ebben egyelőre szerencsének mondhatom magam, mindig megkaptuk az ígért támogatást, a büdzsénk apránként bővült és nem ért kínos meglepetés a fenntartó részéről. A váratlanra persze nem tudunk felkészülni, még nem nyertünk a lottón. 

 

Ha nyernétek...?

 

M.G.: Őszintén szólva ezen még sose elmélkedtem... Az álmaimban lottószelvények helyett csillárról lecsüngő nézők szerepelnek.

 

Egyébként a gazdasági kérdésekkel mennyire barátkoztál meg?

 

M.G.: (Mosolyog.) Egyenesen élvezem őket, de főként azért, mert a munkatársaim értenek a dolgukhoz és világos, hogy aki velünk dogozik az nem a bizonytalanban él.

 

Bátran vállalsz kockázatot?

 

M.G.: Egy színházban mindig van kockázat, mondhatni, hogy maga a színház kockázat. Muszáj hozzászokni, hogy minden évad tartogat kellemetlen pillanatokat és szembesülésre kényszerít, mert van olyan darab, ami bár kockázatosnak tűnik, bejön és fordítva, akad ami nem váltja be a hozzá fűzött reményeket és elvérzik. Ez elég fájdalmas. (Nevet.)

 

Mondasz példát?

 

M.G.: A két estés, költői Faustot kockázatosnak gondoltuk, most is annak látom, de még nem tartunk ott, hogy levonjuk a következtetéseket. Amikor Gothár Péter rendezésében műsorra tűztük A filozófust, tudtam, hogy nem lesz kasszasiker, de nagyon jól sikerült és ahhoz képest kevés tetszést aratott.

 

A POSZT versenyprogramjába bekerült...

 

M.G.: Igen, de hát jelent ez valamit? Sajnos attól még, hogy valamit beválogatnak a POSZT-ra egy fia nézővel nem lesz több Budapesten. A nézők egymásra hagyatkoznak, az számít, hogy mit ajánlanak a barátok, az ismerősök. Az is sokat nyom a latba, hogy valaki a beszámolójában használja-e a szomorú vagy a vicces jelzőt. Az előbbi megöli a kíváncsiságot, az utóbbi izgatottá teszi a hallgatóságot. Az a tuti, ha valami nagyon jó és rengeteget lehet rajta nevetni. Ha az fűződik egy előadáshoz, hogy nem lehet rajta nevetni, akkor az már nem is előadás. Érdemes megfigyelni, hogy a színházak kizárólag olyan képeket töltenek fel a honlapjukra az olvasópróbákról, amelyen kacagó, visítozó, hancúrozó színészek láthatók. Az a legfőbb üzenet a készülő produkciókról, hogy ’szórakozni fogunk’.

 

Ezt nem tartod kedvcsinálónak?

 

M.G.: Nem. Én személy szerint ideges leszek tőle. De ebből azt veszem ki, hogy a nézőkre hat az ilyesmi, hiszen sokan a szórakozás lehetőségét keresik.

 

Ezt számításba veszed a műsortervezés során?

 

M.G.: Nem! Ez nem hat a műsortervezésre. Én is kötök kompromisszumokat, belátom, ha valami nem megy, például Gorkijt keveset tudunk játszani, mert biztos rizikó. Ettől függetlenül nem próbálok külső elvárásoknak megfelelni. A repertoárunk és az egyéb programjaink is a saját ízlésünket és a társadalmi problémák iránti érdeklődésünket tükrözi, illetve azt a szándékot, hogy sokféleképpen gondolkodtassunk, komplex színházi élményt nyújtsunk, lényeges kérdéseket tegyünk fel és folyamatos érdeklődést tartsunk fenn a Katona iránt. Az emberek olyan történetekre vágynak, amelyek foglalkoztatják őket, amelyek a kétségeiket, gondjaikat, gyarlóságaikat helyezik középpontba és amelyek hatnak rájuk. Úgy látom, hogy a mi közönségünk egyre nyitottabb. Nem igaz, hogy egy mai kortárs darabot csak egy pincében vagy egy faodúban lehet játszani, mert a Katona nézőterét is megtöltik.

 

Ha tehetnéd, mit kívánnál magatoknak és a színházi szakmának a jövő évadra?

 

M.G.: Magunknak azt kívánom, hogy az a rendkívül változatos és izgalmas program, amit meghirdettünk megvalósuljon, és szeretném, ha egészen különlegesen jó elődások születnének. A színházi szakmának pedig azt kívánom, hogy ne balhézzon, hanem dolgozzon.

 

Szerinted ez min múlik?

 

M.G.: Nekem kicsit úgy tűnik, mintha az erről való beszéd is generálná a problémát. Az a benyomásom, a sajtónak érdekében áll, hogy az acsarkodás ne szűnjön. Minden egyes megszólalás ad egy értelmezési tartományt és valamilyen módon élezi a konfliktust. A legszomorúbbnak azt tartom, hogy az olvasó vagy a szakmabeli addig fogadja el a lejegyzett gondolatmenetet, amíg az számára evidens. Onnantól kezdve, hogy valami sérti az ő eszmei beágyazottságát, elutasító. Tehát mindenki csak addig hisz a másiknak, amíg az állításai teljesen stimmelnek azzal, amit ő gondol. Ezen érdemes lenne változtatni, jó lenne meghallgatni, meghallani egymást.

 

Nemrég arról beszéltél, hogy a színházzal párbeszédre törekszel, egyébként is eleged van a háborúskodásból. Mennyiben tud az évadnyitó Színházak Éjszakája a párbeszéd része lenni?

 

M.G.: A Színházak Éjszakája mindenképpen a párbeszéd része, hiszen egyaránt szól a közönségről, rólunk illetve egymás megismeréséről és teljesen politikamentes. Ugye mi színháziak jobban szeretünk csörömpölni, hangoskodni, mint bármelyik másik szakma a világon. És a Színházak Éjszakáján teljesen egyértelmű, hogy ezt úgy tehetjük meg, hogy a színház iránti szenvedélyünkben osztozunk a nézőkkel.

 

Idén mivel várjátok a közönséget?

 

M.G.: A nagyszínpadon Instant címmel kétszer -este 7kor és fél 10kor is- látható lesz egy műsor, amelyben majdnem a teljes társulat részt vesz. Ezt a produkciót valamiféle aktualitáshoz kötjük, de meglepetésnek szánjuk, ezért többet nem árulhatok el róla. Az előcsarnokban délután öttől –szokás szerint KP címmel - Veiszer Alinda beszélget, de egyelőre nem fedném fel, hogy kik a vendégei. A Kamrában este 6-tól 11-ig Mestersége színész címmel, Pelsőczy Réka vezetésével tárulkoznak fel a Katona alkotói. A Sufniban pedig a mostantól Behívó néven működő Ifjúsági Programunk mutatkozik be, lesz színházi játszótér és színházpedagógiai foglalkozás gyerekeknek. Dramaturgjaink a felnőtteknek is tartanak workshopot, melynek témája a színházi mesterség, ennek keretében a jövő szezon bemutatóival is megismerkedhetnek az érdeklődők.

 

Egyszer kérdeztelek arról, hogy miért vállalsz sokat. Azt felelted, hogy vannak munkák, azon túl nincs más, mert a színház egész életet követel és te emellett döntöttél. Ma is elégedettséggel tölt el, hogy az életed a színházé?

 

M.G.: Igen, mert a szakmai életem nem választható el a magánéletemtől, én szinte csak színházat szeretek csinálni. Ez az a terep, ahol az összes idegszálamat tudom mozgósítani, ez a hobbim, rendkívüli módon szórakoztat, ennél nincs is jobb. A színészetet ugyanúgy szeretem és magaménak tartom, mint a rendezést. A tanítás során pedig állandóan fiatalokkal találkozom, akik fiatalon, legalábbis frissen tartanak, kíváncsivá tesznek, akiknek a tehetsége rengeteg inspirációt ad és állandóan feltölt. Amikor egy mesterség órán valaki olyasmit mutat vagy olyasmit hoz létre, ami teljesen egyértelműsíti az ő tehetségét és fejlődőképességét, az hosszú időre boldoggá tesz. Ez a boldogság kísér és kitart olyan pillanatokban is, amikor valami bosszúság ér vagy elfáradok. Ha egy tanítványom valamilyen sikert arat, az leírhatatlanul jobb érzés, mintha engem díjaznak, nekem is nagy lendületet ad. Hasonlóan sokat jelent, hogy majdnem minden este benn vagyok a Katonában és hallom, ahogy a közönség veszi a levegőt és élvezi az előadást. Mekkora taps van! Milyen boldog arcok köszönnek rám, amikor a bejáratnál találkozunk vagy a jegyszedőknél összefutok a nézőkkel! Hálát érzek, amikor megszólítanak és igyekeznek mondani néhány elismerő szót. Ez nem a hiúságról szól, mert nem csak azért vagyok hálás, hogy méltatják a munkánkat, hanem értük, az ő örömükért, ami ott rezeg a nézőtéren, és azért, hogy ennek pont én lehetek a tanúja.

 

Ez ad értelmet a munkának?

 

M.G.: Pontosan. Soha nem éreztem úgy, hogy a színháznak nincs értelme. Mindig látom a fejlődést.

 

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

 

Idén negyedik alkalommal rendezik meg 2015. szeptember 19-én, 26 fővárosi színház részvételével a Színházak Éjszakáját. Az esemény programja 2015. szeptember 1-én kerül nyilvánosságra, a belépésre jogosító karszalagok elővételben 20% kedvezménnyel már most megvásárolhatók a Jegy.hu weboldalon.

 

Résztvevő színházak:

Átrium Film-Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Budapest Bábszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Inkubátorház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, MU Színház, Nemzeti Színház, Örkény István Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Arts&Café, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Újszínház, Vígszínház.

 

Vásárolja meg karszalagját 20% kedvezménnyel itt/most! >>

 

 

 

süti beállítások módosítása