Vecsei Miklós: "Csak a belső tartalmakat érdemes színre vinni"

A friss diplomás színészt az Elle kérdezte. Lapszemle.

Annak kapcsán, hogy a Vígszínházban kezdi pályáját, úgy fogalmazott: “A gyomorgörcsöt az egyetemen már letudtam. Ha egy este ezer néző ül velem szemben, az meg sem közelíti azt a szorongató érzést, amit az osztályfőnökeim jelentettek egy hétköznap délutáni színészgyakorlaton. (…) Marton László és Hegedűs D. Géza mindketten édes emberek, mindkettő végig apánk helyett apánk volt, de a Színművészeti eléggé kegyetlen műfaj. Olyan életforma, ami nem csak teljes embert kíván, annál sokkal többet: éveken át reggel nyolctól hajnali kettőig tartó folyamatos fizikai és pszichés jelenlétet, tele csalódásokkal, miközben a családját és a szerelmét sem gyakran látja az ember”.

 

vecseimiklos

 

A kérdésre, nagy áldozatnak élte-e meg ezt az időszakot, úgy felelt: “Nem, mert valójában tényleg csak a színházzal akartam foglalkozni, és kivételesen jó társaság vett körbe. Nagyon jó fej párom van, aki szintén színésznő, és hatalmas könnyebbséget jelentett, hogy végig mellettem állt az egyetem idején”.

 

“Pályakezdőként nagyon kiváltságos a helyzetem a Vígszínházban, jövőre ugyanis csak egy bemutatóm lesz év végén, mert Enikő megengedte, hogy folytassam a saját munkáimat. Az osztálytársammal, ifj. Vidnyánszky Attilával ugyanis létrehoztunk egy kis alkotói csapatot, akikkel szeretnénk egyszer egy rendes társulatot alapítani. Atival jól kiegészítjük egymást: ő nagyon erős színházi képekben tud gondolkodni, én meg értelmezem, amit megálmodik. Együtt kiválasztunk egy témát, átrágjuk magunkat rengeteg kapcsolódó könyvön és filmen, kiválasztunk egy művet, megbeszéljük, aztán elkészítem a szövegkönyvet” – számolt be terveiről Vecsei Miklós, aki a kezdetekről is beszélt.

 

“13 éves koromban Kozma Imre atya hittanóráinak hatására kezdtem írni, mindennap, leginkább verseket. A 18. születésnapomon kinyomtattam az összes addigi írásomat - eléggé méretes stósz lett, és megjelent belőle egy félamatőr kötet is. Aztán a verseim kapcsán találkoztam Kamarás Ivánnal, aki akkoriban hasonló versekből készített filmetűdöket. Ő volt az első színész, akit személyesen megismertem. Az életben nem szerencsés, de ezen a pályán félig áldás, hogy könnyen változik a hangulatom és a személyiségem, és ennek megfelelően változatosan reagálok érzelmileg is. A gimnázium vége felé pedig kiderült, hogy ezt fiktív szituációkban is tudom görcs nélkül működtetni. Jelentkeztem, és úgy vettek föl elsőre a Színművészetire, hogy azt sem tudtam, mi történik velem” – árulta el a színész.

 

Arról, hogy a saját generációját hogyan lehet a színházzal megszólítani úgy vélekedett: “Nem hiszek abban, hogy az előadást kell leegyszerűsíteni az átlag szintjére. A világ külsőségeit nem érdemes színpadra vinni, csak a belső tartalmait. Szex a színházban - nem érdekes. De hogy mit érez két ember az együttlétük előtt vagy után, az nagyon izgalmas és fontos. Simone Weilnek van egy példázata a szépségről, azaz az életszépségről. A szépség szerinte egy labirintus, amiben sokan elindulnak, de a legtöbben félúton elfáradnak és megállnak. Megelégszenek azzal, ameddig eljutottak. Néhányan viszont bejutnak a labirintus közepébe; ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Amikor kijönnek a labirintusból, megállnak az ajtajában, és az arra járókat szelíden befelé tessékelik. Én az utóbbiakhoz szeretnék tartozni” – nyilatkozta a színész.

 

A teljes interjút az ELLE magazinban olvashatják.

 

süti beállítások módosítása