A Színikritikusok által frissen díjazott Bercsényi Péter vámpír bőrébe bújva bolyong a Kálmán Eszter tervezte és építette papírvárosban: Nosferatu hideglelősen taszítő, delejesen vonzó embervadász szerepében lép színpadra a Kabaréban nyújtott alakításáért díjazott színész.
Körülötte életre kel a város, ő pedig minden arcát megmutatja: a szuperhőst, aki megtisztítja a várost a mocsoktól, a dívát, aki éjszakai bárokban megy a vér szaga után, és a lovagot, aki plátói szerelemmel rajong választottjáért.
Ajánló a darab elé:
Az N mint Nosferatuban nem mindennapi látványra számíthatunk. Az egyetlen szereplő, Bercsényi Péter vámpírja mellett a rengeteg kellék és díszletelem tölti ki a teret. Az átható atmoszférát árasztó színpadi elemek folyamatosan átalakulnak Nosferatu partnereivé. A mozaikos szerkezet azonban történetté kerekedik, Nosferatu beteljesületlen szerelmének kálváriájává. „Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakatlan.”– mondhatná magányos vérszívónk, akit a társtalanság gyötör. Vadászata hol reménytelen szerelmi virrasztásba fordul, hol rettegésbe a kakasszótól, a pirkadattól. Ez a magány nemcsak az elbeszélés szintjén mutatkozik meg a produkcióban: ő az egyedüli hús-vér ember a színen, aki az éjszaka hideg díszletei között bolyong, testében és lelkében egyaránt idegenként.
Kálmán Eszter külföldi tanulmányai során végigkóstolhatta a legkülönbözőbb színházi tevékenységeket a világítástól a díszletépítésen át a rendezésig. Hazatérése óta elsősorban látvány és történet viszonyát kutatja, ahogy most is.
Az egyedi atmoszférát azonban nem csupán Nosferatu elegáns karaktere és az egyedi tárgyvilág teremti meg. A görög drámákból ismert kart itt fekete-fehér óriásbábok „alakítják”, az ő énekük gombolyítja a történet fonalát, angol romantikus költők versrészleteit énekelve. Az előadás zenéjét Kákonyi Árpád, a budapesti színházi élet megkerülhetetlen zeneszerzője, az Örkény Színház zenei vezetője készítette Friedenthal Zoltánnal, a Pintér Béla Társulat oszlopos tagjával.
A produkció Murnau klasszikus Nosferatujából inspirálódott. A német expresszionista alkotás teremtette meg azt az archetípust, amihez később a filmtörténet számos későbbi alkotója is visszanyúlt, és amely erősen beivódott a szub- és popkultúrába. Az, hogy a vérszívó vámpír érzékeny a fényre, itt jelent meg először, de Kálmán Eszter előadásának is visszatérő eleme.
Bercsényi Péter ezerarcú karaktere kiált Nosferatu után. Igazi átváltozóművész, aki nemcsak könnyedén mozgat bábokat, hanem kiválóan énekel, táncol, alakít kamaszt, bonvivánt, vagy ha a helyzet úgy kívánja, akár nőt is. Most a magányos vámpír szerepében kerül a középpontba. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen zenés bábos mesterséget tanít, játszik anyaszínházában, a Budapest Bábszínházban, dolgozik a HOPPart társulattal és szerepel a Vádli társulat nagysikerű I. Erzsébetjében és az Örkény Színház formabontó Stuart Máriájában is.
Kálmán Eszter Bristolban tanult performance-rendezést és látványtervezést, itthon elsősorban látványtervezőként dolgozik – többek között a Katona József Színházban és az Örkény Színházban, Izsák Lilivel közösen készítették Stuart Mária jelmezeit, amiért megkapták 2014-ben a Színikritikusok-díját. Szinte minden évben bemutat a Trafóban egy saját, látványalapú előadást: a Hamupipőke és a Justine után most itt az N mint Nosferatu.
Interjú Bercsényi Péterrel a Trafó blogtól:
Trafó blog: Mennyire volt rád hatással a klasszik, Murnau-féle 1922-es Nosferatu-figura?
Bercsényi Péter: A világot azt hiszem alapvetően két részre lehet osztani: vannak a vámpírosok, és vannak a farkasemberesek. Én abszolút vámpíros vagyok, de a Nosferatu-féle, horrorisztikus vonal távolabb áll tőlem. Néztem a filmből és a Lugosi Béla-féle Drakulából is részleteket, de általában nem szeretek mélyen utánanézni egy-egy ismert karakternek. Az beindítaná bennem a másolást. Nem szeretnék valami olyat létrehozni, amit más előttem már megcsinált. Ezért is érdekes érzés, amikor azt mondják, a Kabaréban olyan megoldásokat használok, mint Joel Grey a filmben.
TB: Mit jelent számodra a látványszínházi világ?
BP: Szerencsém volt Eszterrel. Először a Kiviben találkoztunk a Bábszínházban, és azt gondoltam, ennek a csajnak nagyon jó agya van. Később az Örkényben a Stuart Máriában dolgoztunk együtt. Ott is tetszett, mennyire erős vizualitással operál. Ő tudta, hogy különleges a viszonyom a tárgyakhoz és a képekhez – bábszínész végzettséggel pláne, – és a Nosferatuban ez fontos volt. Kell ahhoz beállítottság, hogy az ember tudjon képet komponálni a színpadon. A színészeknek a 21. században lassan mindenhez érteniük kell. Amit Eszter csinál, az nekem performanszba oltott… bábszínházzal keresztezett… happening.
TB: Mondod, hogy kell a különleges beállítottság. Végül hogyan építették fel a darabot?
BP: Eszter elmondta, mit szeretne látni képekben, én pedig hozzátettem a saját érzeteimet. Majd közösen elkezdtük felépíteni a jeleneteket, megbeszéltük a tárgyak szerepét, amihez Szabó-Székely Árminnak, a dramaturgunknak mindig volt egy-két szava – így alakult ki a darab egységes világa. Sokféle módon próbálok viszonyulni a kellékeimhez, melyek teljesen hétköznapi dolgok. Izgalmas kísérlet, nem hagy nyugodni. Nem olyan meló, aminek rutinból neki lehet menni. Egészen más szabályai vannak, mint egy szimpla darabnak – mind színészként, mind mozgatóként, mind színpadi előadóként.
TB: Egyedül vagy hús-vér szereplő a tárgyak között. Könnyen megszoktad?
BP: Nehezen kap impulzusokat az ember egyedül. Mikor partnerrel, egy másik, szuverén emberrel dolgozol együtt a színpadon, az ő jelenlétére reagálhatsz – akkor is, ha szöveg nélküli előadásról van szó. Most a jeleket saját magamnak kell küldenem. Egészen más, mikor kívülről, a rendezőtől vagy koreográfustól érkeznek impulzusok.
TB: Szóba került már az egyik párhuzamosan futó másik szereped, aKabaré konferansziéja a Bábszínházban. A darab sötét és piszkos látványt kapott, a mostani, trafós téma sem szívderítő. Inkább véres. Közben gyerekdarabokban is szerepelsz. Hogyan egyezteted össze magadban ezeket a vonalakat?
BP: Ha bármiből sok lesz, az nem jó. Kell a kiegyensúlyozottság. Ha csak Nosferatuvagy Kabaré-féle világokban mozognék, valószínűleg egy idő után vágynék kis napsütésre és színes pónikra. Az örök derű és napsugár világában ugyan két kismackó, vagy egy királylány és a lovagja között alakulnak ki konfliktusok – a gyerekszínháznak nyilván elengedhetetlenül fontos a saját közönségéhez a saját problémáival szólnia, – de szerteágazóbbak, sokrétűbbek a lehetőségek a felnőttek felé.
TB: Mondtad korábban, hogy a 21. század színészének mindenhez értenie kell. Mire gondoltál?
BP: Most már szinte minden színházi előadásban találni valamilyen bábos elemet. Ez alatt bármilyen önmagán túlmutató tárgyat vagy vizuális eszközt értek. Például egy kelléket, pláne árnyjátékot. Minden művészeti intézmény adekvátnak veszi, hogy a színész átlagon felül mozogjon és énekeljen. Ha valaki mindezt egyszerre hozza – és ne adj’ isten még a tárgyak mozgatásához is különleges viszonya van, – akkor elég jó esélyei lehetnek itthon. Megkockáztatom, akár külföldön is.
bn
Kálmán Eszter: N mint Nosferatu
2015. 10.13. 20:00
Trafó Kortárs Művészetek Háza
N – Bercsényi Péter
Rendező – Kálmán Eszter
Dramaturg – Szabó-Székely Ármin
Jelmez – Juhász Dóra
Díszlet – Kálmán Eszter
Videó – Juhász András
Zene – Friedenthal Zoltán, Kákonyi Árpád
Kar – Kiss Diána Magdolna, Murányi Márta, Kálmán Eszter, Andrássy Máté, Máthé Zsolt, Szabó Sebestyén László, Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán
Hang – Rembeczki János
Fény – Éltető András
Produkciós asszisztens – Fazekas Anna
Műszaki és videó munkatárs – Fábián Gábor Zoltán
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.