"Még mindig van jövője az operettnek" – Interjú Kalocsai Zsuzsával és Szulák Andreával

Kalocsai Zsuzsa és Szulák Andrea, az Operettszínház két színésznője különleges helyzetbe került. Az április 22-én bemutatásra kerülő A chicagói hercegnő című operettben ugyanis az alkotók külön szerepet írtak számukra. Kalocsai Zsuzsa Lizaveta nagyhercegnőt formálja meg, Szulák Andrea Edith Rockefellerként tűnik fel.

Spilák Klára többek között arról beszélgetett velük, hogy milyen érzés, amikor valakiben így gondolkodik a színháza, mit gondolnak Kálmán e hazánkban 88 éve nem játszott művéről és a benne megjelenő újfajta zenei világról. 

- Köztudott, hogy annak idején a Csárdáskirálynőben Cecília szerepét Honthy Hannára írták az akkori szerzők. Most rátok is szerepet írt Lőrinczy Attila. Milyen érzés?

- K. Zs.: Nem is tudom szavakkal leírni milyen csodálatos érzés. Hiszen ez azt jelenti, hogy gondolkodnak és hisznek benned, hogy fontos része vagy a társulatnak.

- Sz. A.: Nagyon megható és megindító, de kötelez is. Egyre fontosabb, jelentősebb és izgalmasabb szerepekkel bíznak meg, és ez arra kötelez, hogy én magam is egyre magasabb és magasabb színvonalon teljesítsek. Egy ilyen szerepet nem lehet megúszni, rutinból megcsinálni, és ilyenkor egy picit jobban összeszorul az ember gyomra.

- Sok helyen játszol, zenés és prózai darabokban egyaránt. Mennyire tekinted otthonodnak az Operettszínházat?

- Sz.A.: Már tizenöt éve játszom az Operettszínházban. Bár máshol is sokszor előfordulok, alapvetően itt érzem magam társulati tagnak. Foglalkoznak velem, gondolkodnak bennem, és igyekeznek helyén kezelni a velem járó ismertséget. Néha talán jobban elemelnek a valóságosnál. Ezzel talán egyfajta tiszteletet akarnak kifejezni, ami igazán jólesik, de számomra az a legfontosabb, hogy egy jó közösségben, egy összekovácsolódott csapatban jobbnál jobb feladatokat kapok.

- Mennyire illik rátok a karakteretek? Belőletek indultak ki az alkotók, vagy olyan szerepet írtak nektek, amit jól fogtok tudni eljátszani?

Sz.A.: Nyilván a karakterem, a habitusom adott egy elég erős felütést Lőrinczy Attilának és Béres Attilának. De azt gondolom, lényeges volt az is, hogy az általam megformált szereplő a történetbe is bele tudjon illeszkedni. A jellemvonásait szerintem az eddig játszott szerepeimből próbálták összegyúrni, és némi nehezített pályával megtűzdelni, mint például a rendkívül komoly táncbetétek.

- K.ZS.: A színpadi énemet írták bele. Ebben a szerepben benne van egy kicsit az élet édes-szép keserűsége, a primadonnaságtól való elszakadás, és az, hogy hogyan lehet ezt méltósággal elviselni. Egy tönkrement ország uralkodója vagyok, akinek nőként is problémákkal kell szembenézni. Azért, hogy királynő, vagyis „primadonna” maradhasson, a fiát akarja  belekényszeríti egy érdekházasságba. Ebből akár egy súlyos dráma is lehetne, de szerencsére az operett szabályait követve mindennek inkább a humoros oldala lesz kidomborítva.

- Ezt a „primadonnaságtól való elszakadást” a saját életedben hogy éled meg?

- K.ZS.: Ostobaság lenne azt gondolni, hogy életem végéig primadonna lehetek. Meg kell találni ennek a pozitívumait és humorral, öniróniával kezelni. Semmi szomorú nincs ebben. Azt hittem, majd összedől a világ, de most azt érzem, egyre inkább kitágul. Élvezem azokat a sokszínű karaktereket, amiket rám bíznak. Színésznőként talán most tudok igazán kiteljesedni. Amikor bekerültem az Operettszínházba, műsoron volt a János vitéz és esküszöm, hogy a gonosz mostoha volt a szerepálmom. Egy biztos, színház nélkül nem szeretnék élni. Azonban amíg ilyen lehetőségeket és feladatokat kapok, és érzem a színház bizalmát, baj nem érhet.

- Három zenei stílus találkozik ebben a műben, a dzsessz, a népzene és a klasszikus operett muzsika. Ti melyik vonalat képviselitek?

- K.ZS.: Én vagyok maga a keringő, a klasszikus operett. Ugye ez már nem klasszikus primadonna szerep, elsősorban anya és uralkodó vagyok, más gondolatokat és érzéseket kell megmutatnom, mint egy primadonnának. Itt a gyerekemmel való kapcsolatom, a hatalomhoz való viszonyom a fontos, de persze azért előbb-utóbb újra felbukkan a lelkében rég eltemetett nő is.

- SZ.A.: Az egyik amerikai milliomosnőként én természetesen a dzsesszes, szvinges vonalat képviselem. A szving bandával még nem nagyon volt alkalmunk próbálni, de amikor az egyik próbára bejött Bársony Bálint és egy picit elkezdett lazázni, abban a pillanatban megteremtődött az amerikai életérzés.

- Milyen ez a mű?

- SZ.A.: Lőrinczy Attila szövege sok ötlettel, szellemességgel és rengeteg humorral teli. Az előadás alapvetően felrúgja a klasszikus operett hagyományokat, mert nem egy primadonna és egy szubrett szerepel benne, hanem több primadonna, akik akár szubrettek is lehetnének. Az én karakterem különösen erős vígjátéki vonalat hoz magával. Azt nem mondanám, hogy szubrett szerep, inkább a komika a jó szó rá.

- K.ZS.: Ez egy abszurd mese. Különleges a látvány, a kosztümök, épp csak a gondolkodás más. Szerintem ettől lesz igazán mai. Kálmán Imre ezt az operettjét akkor írta, amikor kikerült Amerikába, az „új világba”, ahol sokként érte az a zenei világ, amivel ott találkozott: a cselszton, a szving, a foxtrott. Ráadásul akkoriban a keringő, amiből ő felépítette a maga palotáját, leáldozóban volt. És pont a zsenije miatt, elébe ment a dolognak. Írt egy darabot, amiben ő maga írta meg a régi és az új találkozását. Megy az idő, ezzel vagy felveszed a versenyt és megpróbálod felvenni a tempót, vagy elszalad a szekér, és te ott maradsz értetlenül, boldogtalanul, meg nem értettként.

- Mitől primadonna a primadonna?

- SZ.A.: A primadonnaság belülről jön. A primadonnának jelenléte van, levegője, tartása. Belép és rászegeződik minden szem.

- K.ZS.: Emellett ízig-vérig nő, még akkor is, ha az idő kicsit elhalad felette. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy mindez örökké tart. De tudjuk, hogy nem így van. És tudomásul kell venni, ha valami véget ér. Mert ha eljön az idő, menni kell. Méltósággal, szépen. Mert ez is a szerepkör követelménye. Talán ez a primadonnaság. Kevés primadonnának adatik meg, hogy később szerepet írjanak rá. Ez nem jellemző.

- Feltételezem, az új szereplők dalokat is kaptak. Az eredeti darabból vagy más Kálmán műből?

- K.ZS.: Két duettem és egy szólóm van, amit Kálmán egy 1930-as hollywoodi filmjéből, a Golden Dawn-ból választottak nekem és Lőrinczy Attila zseniális szöveget írt rá. Arról szól, hogy miközben meg kell küzdened az öregedés problémájával, még a hatalmat is kihúzzák a talpad alól.

- Sz.A.: A számaim benne voltak a darabban, csak eredetileg nem úgy vagy nem az én figurám énekelte.  Lőrinczy Attila ezeknek a daloknak a szövegét újra írta az általam megformált karakterre és az adott szituációra. Zeneileg pedig még inkább elvitték a dzsesszes irányba, ettől lesz az egész egy kicsit elemelt és nem annyira operettes.

- Mindketten dolgoztatok már Béres Attilával. Milyen a mostani munka?

- SZ.A.: Ez már a harmadik közös munkánk. Az első a Rebecca volt, ami a „nagy visszatérést” jelentette, mert nem sokkal korábban született a kislányom. A másik a Cigányszerelem, egy egészen pinduri kis szereppel, mégis egy kurzussal felért. Béres szerencsére őrült, nem is kell, hogy normális legyen. Miközben rendkívül racionális ember. Kevesen tudják róla, de zseniális matematikus és emellett fantasztikus művész.

- K.ZS.: Mi a próbákon remekül szórakozunk. Persze az majd a nagyszínpados próbákon fog kiderülni, mi maradhat, és mi lesz a mi saját kis örömünk. De az nem lehet, hogy ne reflektáljunk benne akár saját magunkra, akár saját múltunkra. A chicagói hercegnőben van legalább három-négy olyan szám, ami belemászik az ember fülébe, ha akarja, ha nem. Több nem is kell. A darab háromféle zeneiségéből Béres Attila olyan egységet fog kovácsolni, ami a jövő operettjét jelentheti. Ez az előadás hagyományteremtő szándékkal jön létre. Bizonyítva, hogy még mindig van jövője az operettnek. Nagyon drukkolok és szurkolok, hogy sikerüljön.

Forrás: Budapesti Operettszínház