"Szenvedélyes ember vagyok" - Zsótér Sándor 55

Zsótér Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg június 20-án volt 55 éves. Összeállításunkban az ő gondolatai köszönnek vissza színházról, munkáról, tanításról, pályáról.

Zsótér Sándor pályájáról röviden:

Zsótér Sándor a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban. 1983-1985 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház dramaturgja volt, 1985-1986 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-1990 között a Radnóti Miklós Színház, 1990-1992 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgjaként dolgozott.

1992-1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője lett, 1994-1996 között pedig a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője volt.

1996 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola (2000-től Színház- és Filmművészeti Egyetem) oktatója. 1996-ban a Szegedi Nemzeti Színházhoz, 1999-ben a Radnóti Miklós Színházhoz, 2008-ban az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött, 2011 óta szabadúszó rendező.

Vendégként rendezett – többek között – a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakörben, a Maladypében, a Kecskeméti Katona József Színházban.

Zsótér Sándorról saját szavaival:

Gaál Erzsi: Gaál Erzsébet, akivel tíz évig, haláláig együtt éltem, Nyíregyházán volt rendező — ő hívott oda dramaturgnak. A színházzal kapcsolatos viszonyát, a színházról való gondolkodását illetően nála radikálisabb emberrel nem találkoztam. Ő biztatott, hogy írjak darabot — végzettségem szerint dramaturg vagyok —, és én megtettem. Az ő tanácsára kezdtem rendezni is. Minden tőle függött, én magamtól nem csináltam volna semmit. Nem éreztem ehhez magamban ambíciót, kellő agressziót. Nem szoktam nemet mondani. Úgy voltam vele, biztosan jól ismer, és szeret engem. Látja, hogy egyre szűkebb mezsgyén dolgozom. És azt gondolom, ha valaki szeret egy másik embert, nyilván a nehezebben járható út felé próbálja terelgetni. Lehet, hogy ez rövid távon nem jön be, de hosszú távon valamit mégis kezd az életével. Én tunyább alkat vagyok, lomhán tenném a dolgomat. Enélkül még ma is ott ülnék a Radnóti Színházban, vagy nem is tudom, hol. Így kezdődött. 

Libikóka: Egy zenés darabot rendeztem Nyíregyházán, A kaktusz virágát. Nagyon elégedett voltam vele. Bemegy egy hülye, aki sosem rendezett még, és teljesen elkápráztatja, hogy kér valamit, és megcsinálják. Sok időbe telik, amíg kigondolsz valamit, és az hirtelen ott tud lenni. Ezt eleven emberek csinálják: ez volt a varázsa. Sokkal később csapott meg az az érzés — amikor Budapesten kezdtem dolgozni —, hogy nézik, amit csinálok. Nem írt addig erről senki, nem volt kritikai visszhangja. Akkor meg hirtelen és sok embernek lett véleménye róla. És bár ennek adott esetben nincs is köze ahhoz, amit én gondoltam, de ez befolyásolja az embereket, akikkel dolgoztam, és picit befolyásolja azokat is, akik a munkát adják. És az embereket nem tudom megkérdezni, hogy igazából mit gondolnak. Ez nagyon feszélyezetté tett, nem értettem, mi a baj. Gyakorlatilag ebben a libikókában vagyok húsz éve. És ez hol jobb egy picikét, hol rosszabb.

Feszültség: Én akkor szembesültem azzal is, hogy mi a tér, mi a színpadon a díszlet, és miután én egy építészmérnökkel kezdtem el együtt dolgozni, akinek semmiféle kliséje nem volt a színházi díszletekről, érdekes párbeszéd alakult ki közöttünk, és abból született egy csomó minden. Ki kellett eszelnem olyan mozgásokat, amiket én elhiszek, vagy olyan rendszert, ami szerintem elhitető tud lenni. Tagadhatatlan, hogy azt mondja a színész: a kertben sétálok és éjszaka van, de úgy éreztem, hogy a szöveg és a mozdulat nem feltétlenül kell illusztrálja egymást, az eltérés feszültségéből valami komplexebb hatás jöhet létre. Meghökkentő lesz talán, és rámutat a színdarab más törvényeire. És az talán közelebb vezet a lényegéhez.

Ambrus Mari: Nem akartam mással dolgozni és nem akartam, hogy mással dolgozzon. Annyi árulást láttam azelőtt! Láttam közeli munkatársakat egymást cserbenhagyni, hátbadöfni. Szerettem volna, ha valakivel úgy beszélgethetnék, mintha magammal beszélgetnék. Szerettem volna, ha ő nem valamihez képest szemlél, miközben elér hozzám másik három munkájából. Azt képzeltem, hogy az, aki még kilencvenhat darabot tervez egy évben, és hatvankét színházba be van kötve, csak a „mihezképestet” fogja mondani, nem lesz őszinte. Akartam ezt a szövetséget. Még féltékeny is voltam! 

Kép, nyelv: Én legtöbbször nagyon untam, amit láttam a színházban, és nem gondolkodtam azon, mi a lélektan meg a realizmus; az ilyesmi egyáltalán nem érdekelt. Rám nem az iskola, hanem Gaál Erzsi színháza hatott; a testek képszerűsége foglalkoztatott, a testek közötti kapcsolat, ennek az erotikája. Képeket láttam; a nyelv másodlagos volt. Később fordult a kocka, és pont a nyelv kezdett érdekelni; a képi nyelv helyett a nyelvi kép. Az, hogy megtestesítsem a nyelvet. Ha a színész ebben társam, akkor részben elfogad, miközben egy csomó dolgot ő talál ki, és őt is ugyanolyan erővel izgatja, amit csinálunk, mint engem. (…) Mindig érdekelt, hogyan történhetnek meg másképp a színpadon a legegyszerűbb gesztusok, amiket mindenki használ. Mi az, amit egy az egyben mutatsz meg, amit illusztrálsz, mi az, amit a visszájáról láttatsz. Ezt az egészet megpróbáltam tölcsérrel beönteni a színész agyába, és azt hitte

Minimalista korszak: Azt gondoltam, hogy a kimondott szavak a színészben képpé válnak, a néző pedig látja ezeket a szavakból született képeket, és nem kell őket óvodásan megmutatni. Voltak jobb és kevésbé jó pillanatok; ez függött a darabtól, társulattól, akiket ha nem érdekel ugyanúgy, ahogy engem, akkor megy az egész a kukába, helyettük nem csinálhatom. Hirtelen mindent a nyelvre bíztam, más eszközök rovására. Valószínűleg beszorultam ebbe, mint egy dióba, és szárazon csörögtem. Nem mentegetem magam: akkor ezt láttam jónak, ez vonzott.

Évekig: A kishitűségem miatt éveken át iszonyatos érzés volt, hogy eltűnnek ezek az előadások, vagy hogy egy igazgató azt mondja: nem jönnek a nézők, úgyhogy ezt most kidobom a szemétbe - mintha az övé lenne a színház. Nekik se könnyű: sokszor gondoltam, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, kedvelnek is, meg nem is; engedik, hogy betegyem a lábam, és közvetlenül nem lépnek rá. Talán én hoztam létre ezt a helyzetet, pedig nem zárkózom el semmilyen műfaj elől, nincs bennem sznobizmus.

Ügyetlenség:  Nem tudok kibékülni azzal, hogy előre el kell kezdenem manipulálni a drámai anyagot úgy, hogy lecsússzon a nézők torkán. Nem tudok kibékülni azzal, hogy egy Elfriede Jelinek darab csak egy stúdióban lehet érdekes. Persze nem biztos, hogy jó előadást csinálok belőle, de azt is tudom, hogy ez érdekel, és a színháznak is dolga lenne bemutatni az említett kortárs szerzőt, tehát ezzel próbálkozom. Az is igaz, hogy nem nyavalyoghatok az emberek befogadókészsége, a színházak bulvárosodása miatt akkor, amikor Mohácsi János különböző darabokból érvényes, kortárs előadást varázsol. Én ehhez nem értek, lehet, hogy hiányzik belőlem valami. Ez néha fáj, ez a fájdalom a hiúságról is szól, a hiúság pedig életveszélyes dolog, de szerencsére nálam elmúlik. (…) Meg kellett volna tanulni a szakmámat úgy, hogy ennek a nagy része manipuláció. Ezt nagyon magas szinten lehet űzni. Gyakorlatilag ügyetlen maradtam. És minden, amit csinálok, ebből az ügyetlenségből jön. És ezért kell mindig valamit újra csinálnom, hogy ezt az ügyetlenségemet elleplezzem.

Izgés-mozgás: Talán a nyughatatalanságom bizonytalanságból, kíváncsiságból is áll. Sokakat megijeszt, mert nem értik ezt a mélyről jövő, riadalomnak tűnő izgés-mozgást. Érthető.

Pici kő: A kortárs nem feltétlenül aktuális... Vannak kortárs darabok, amelyek azt a hatást tudják kelteni, hogy közünk van hozzájuk. Ezekre a darabokra azt mondjuk, jaj, hát ez ismerős. Ez drogos fiatalokról szól, ez meg az elszegényedésről, amaz meg a kisebbségekről, mégis csak ál-aktuálisak. Nekem ez olyan, hogy Peer Gynt szavait idézzem, „mint a rám fröccsent sár: csak kívülről érintett meg.” Határozottan azt veszem észre, hogy jobban érdekelnek a színészek, mint a saját előadásom. A bennük rejlő energiákat tudom a leginkább mozgósítani, az általam konstruált rendszerekben az ő teljesítményüket látom felfedezésnek, és az ő felismeréseik tartanak lázban. Gyönyörködöm a megértés pillanatában, amikor Orosz Ákos a Maladype színházban, mint Don Juan szikrázó intelligenciával és érzékenységgel átad egy állati bonyolult gondolatsort. A foglalatot is meg kéne csinálnom, hogy a pici kő csillogjon. Kitűztem a feladatot, amit halogatok. Ezt mindenki láthatja. 

Tanítás: Szenvedélyes ember vagyok, át akarom adni azt, amiben én hiszek. Hazudnék, hogyha konkrét, pedagógiailag felépített tantervről beszélnék. Sajnos, ezért szégyellem is magam, és átkozom a szubjektivitásomat. A szubjektivitásom miatt viszont nagyon sok mindenre hajlandó vagyok, tehát jóval többre, szerintem. Ez vagy jó, vagy rossz. Amit összegyűjtöttem vagy megtanultam az életemben másoktól, magamtól, az nyílván egyfajta nézete a színháznak vagy a világnak. Ezt nagyon szeretném átadni azoknak az embereknek, akikkel dolgozom.

Színészek: Szerintem minden tehetséges színészben ott van a jóra és az igazmondásra való vágy. És amikor rossz, akkor csak ügyetlen. És ha az ember nem számonkérő, vagy követelőző, akkor meg tudja nyugtatni, „ja akkor nem kell azt a sok faszságot csinálnom”, „ja, hogy lehetek normális is, játékos, meg jókedvű...” De nagyon sokszor mentem mellé, ilyen vagy olyan okoknál fogva. Nagyon sokszor. Utólag tudom, hogy hol meg mi volt a hiba, de nem tudtam mindig. Azt hittem, hogy a legjobbat akarom és nem ment. 

Kulcs: Rendre az történik, hogy a rendezők afféle „közleményben" fejtik ki „gondolataikat", hogy mit szeretnének egy-egy előadással megcsinálni. Amit aztán a kritikusok és a nézők is hajlamosak úgy látni, ahogy azt a rendező leírta. Ezzel szemben én sokkal fontosabbnak tartom, hogy érzékileg legyen ott a színpadon a véleményem egy darabról, egy szerepről, mert akkor ezt a nézők is érzékien, zsigerileg tapasztalják meg. De ezeknek a próbálkozásaimnak kevés nyoma maradt az előadások fogadtatásában. Egy szót le nem írtak arról, hogy például Orosz Ákos mit csinál Don Juannal vagy Rába Roland hogyan játssza el Jagót. Magyarán magáról a színészi alkotó munkáról semmiféle beszéd nincs. Pedig ez engem százszor jobban érdekel, mint a többi fecsegés. Mert ebben van az igazi kulcs, mert ennek révén történhet meg az előadás. (…)  A színészekben történik minden. Részben intuitív alapon, részben elemző módon, de legfőképpen annak a színésznek a tehetsége révén, aki játssza a szerepet. (…) Szerintem a színházban az a legfontosabb, hogy tehetséges párbeszédbe kezdenek a szereppel – az alakítás szót mellőzném –, s aztán ezt mutatják meg a nézőknek.

Lehetőség: Nekem arra van lehetőségem, hogy azokkal, akikkel dolgozom, terepet találjunk a kutatásainknak – ha engedik még. Hogy azokban a szobákban, termekben vagy operaházakban – bárhol, ahova beengednek minket – a saját tudásunknál, a valóságos tapasztalatainknál messzebbre előremutató dolgokat próbáljunk megkeresni. A többi nagy részét lyukas fecsegésnek tartom. 

Veszteségek: A kérdés, hogy a veszteségeket, a csapásokat mire használod: szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad. A Peer Gynt-ben, az ötödik felvonásban azt kérdi az akkor hetven éves főhős: „és akkor mi a dolgom?”. „Elveszíteni az életed” – mondja Ibsen. Elveszítheted, vagy odaadhatod, szétszórhatod másoknak. Hogy ez most a gyereked, vagy a többi ember, az nem érdekes: foglalkozz másokkal, ne csak önmagaddal. Ez a mélye ennek.

Mélyen: Teljesen kiszámíthatatlan az élet, hála istennek. Nem mertem együttest alapítani, amikor kellett volna, és amikor lett volna hozzá erőm. Amilyen szenvedélyesen ragaszkodom a színészekhez, amennyire mélyen szeretem őket, azt éreztem, ha egy percig is azt látnám, hogy ők nem úgy szeretnek, nem bírám őket elviselni. Színházvezetőnek, igazgatónak alkalmatlan vagyok. Untatna is, másrészt meg utálnám, hogy más hangon beszélnek velem azért, mert az életük, a pénzük tőlem függ.

Kambodzsa: Kovalik Balázzsal mentem. (…) Rettegtem, hogy enni kell majd a rántott szöcskét. Jött a hipochondria meg a paranoia; de iszonyú jó volt lelépni három hétre! Átmosta az agyamat az út. Sajnos semmi nem változott mire visszajöttem, csak az, hogy már van vágyam látni más tájakat, ahol az ember derűsen megélheti milyen jelentéktelen. Valami egóirtás történt. Annyira érdektelen voltam ott Ázsiában, hogy azt el nem tudom mondani! 

Tökéletes: Keresem a tökéletes társulatot, ezzel elmentem a jövőm mellett. De közben jókat találtam. Nem hiszek a tökéletesben. Emberek vannak benne.

Forrás: magyarnarancs.hu,www.muut.hu, www.szinhaz.hu, Ellenfény, boon.hu, stb.