"Eddig csak szeretetet és bizalmat kaptam" – Interjú Sárközy-Nagy Ilonával

Kaposváron kezdte pályáját, több budapesti színpadon is játszott, két éve pedig a debreceni Csokonai Színház társulatának tagja. A képernyőn és a vásznon is láthattuk már, legközelebb a Hetedik alabárdos női főszereplőjeként tűnik fel a mozikban.

Az utóbbi évek színészi kihívásairól és a vígjáték forgatásáról is kérdezte Gönye László Sárközi-Nagy Ilonát.

Mielőtt a Csokonai Színházba kerültél, két évig szabadúszóként dolgoztál. A bizonytalanság évei voltak ezek, vagy lubickoltál a függetlenségben?

Korábban Kaposváron játszottam, de ott éppen véget ért egy korszak, a színházban évente váltották egymást az igazgatók, és olyan légkör alakult ki, ami már nem volt jó senkinek. Úgy gondoltam, most vagyok fiatal, se kutyám, se macskám, úgyhogy gyerünk, ugrás bele valami kísérletezésbe! Aztán úgy alakult, hogy egy egészen új szerepben találtam magam, várandós lettem. Tehát az ugrás elmaradt, Kamarell Márta, akinek ezért nagyon hálás vagyok, mint megbízott igazgató lehetővé tette, hogy mégis Kaposváron maradjak. Ugyanakkor már éppen a családom miatt nem akartam vidéken dolgozni, megpróbáltam hát a szabadúszást Pesten. Volt néhány szerepem a Radnótiban, de nem igazán találtam a helyem. Arra mégis jó volt ez az időszak, hogy megismerjenek, több további munkám abból lett, hogy ott együtt dolgoztam valakivel, vagy csak láttak egy darabban. Így lett pl. a Zsidó a Nézőművészeti Kft.-vel. Szívesen dolgoztam volna még máshol is, mert izgalmas dolgokba fut bele az ember, de a szabadúszás tervezhetetlensége egy kisgyerekkel azért picit ijesztő volt. Úgyhogy amikor hívtak Debrecenbe, úgy döntöttem, igent mondok.

Fotó: Fancsikai Péter

Hogyan kerültél Debrecenbe?

Egy szerep kapcsán merült fel a nevem. Ez a Régimódi történet Jablonczay Lenkéje volt. Ráckevei Anna (a Csokonai Színház igazgatója – a szerk.) és Gemza Péter művészeti vezető szerződtetni szerettek volna egy ilyen karaktert. Én kértem, hogy mielőtt szerződnénk, először ismerkedjünk. Aztán Mészáros Tibi hívott a saját darabjához, Gemza Péter is egy másikhoz, végül egy bemutatóból három lett. A következő évadban leszerződtem.

Kihívást jelentett újra társulatban dolgozni? Meg kellett dolgoznod az elismerésért?

Szerencsére nem, mert a debreceni társulat nagyon nyitott és kíváncsi. Ebből a szempontból nagyon emlékeztet Kaposvárra. Valahogy a Régimódi történet jól sikerült, megszerettek és én is viszont. Talán azóta sem tudtam elrontani, pedig folyamatosan próbálkozom. De én eddig tényleg csak szeretetet és bizalmat kaptam.

Budapesten laksz, Debrecenben dolgozol. Hogyan oldod ezt meg? Hogyan zajlanak a mindennapjaid?
Ez számomra is kérdés volt eleinte: hogyan lehet 230 km-re az otthonomtól bevállalni akár egy teljes évadot? Nagyon féltem tőle, sok áldozatot követelt a családtól is, de egyelőre úgy tűnik, működik a dolog. Ha próbafolyamat van, leköltözünk a kisfiammal, ha tudnak, a nagyszülők vagy a párom is lejönnek segíteni. Egyébként nagyon kedves debreceni lányok vigyáznak Pongrácra. Ha nagyon sűrű időszak, például főpróbahét van, akkor a fiam megy a nagyszülőkhöz Dunaújvárosba, ilyenkor a Debrecen-Budapest-Dunaújváros háromszöget járjuk be. Vannak nehéz időszakok, de Pongráccal szerencsére nagyon könnyű jóban lenni, mindenkit levesz a lábáról, és könnyen alkalmazkodik. Csak a logisztika, meg a távollétek… hát igen, néha nehéz.

Mára a Csokonai Színház elismert tagja lettél. Az Orlando c. monodrámáért a társulat művészeinek szavazatai alapján díjat is kaptál. Mesélnél erről a darabról, és az elismerésről?
Az Orlando azért érdekes, mert azon túl, hogy egy csodálatos regény – ha valaki elolvasta, és nem tetszett, azt javaslom, olvassa el még egyszer –, egyáltalán nem értettem, hogy lehet ebből színházat csinálni. Ráadásul monodrámát. Van ez a gyönyörű költői áramlat, ami végigfolyik ezen a pár száz oldalon, az ember csak kapkodja a fejét, hogy hol tartunk, milyen stílus, hol vagyunk, és mikor aztán rájön, hogy el kell engedni a szöveget, hagyni, hogy átfolyjon rajta, idő és tér nem létezik, csak a pillanat, amit megélünk. És valahogy így kell hozzáállni az előadáshoz is. Anca Bradu, az előadás rendezője készített egy olyan átiratot, ami tökéletesen visszaadja ezt a szürreális utazást, és ha a nézők hagyják magukat, hagyják, hogy vizuálisan és szöveg szinten is áramoljon bennük az előadás, akkor rengeteg gyönyörű élménnyel és kérdéssel mennek haza. Én pedig örülök, hogy ennek eszköze lehetek. Olyan nehéz és új utat jártam be a próbafolyamat alatt, és Anca olyan biztos talajt adott nekem, ami ritkán adatik meg egy színésznek. Magam is meglepődtem, hogy fizikailag és szellemileg is képes vagyok végigcsinálni ezt a másfél órát, hiszen végig egyedül vagyok a színpadon. Ugyanakkor úgy érzem, hogy előadás közben nem csak én vagyok, itt ez az anyag, a vele való munka, és ez a társam a darabban. Ha belegondolnék, hogy egyedül állok/vagyok a nézők előtt, valószínűleg nem mernék kiállni. Vannak, akik megijednek a játék stílusától, túl soknak tartják, túlzónak, de Anca így építette föl az előadást, és én megbízom benne, ez így kerek. A társulat díja, amit az Orlandóért kaptam, jól esik, persze, de én már annak is örülök, ha megnéznek a kollégáim. Olyan sokat dolgozik mindenki, hogy már az is elismerés, ha időt tudnak szakítani rá, hogy beüljenek.

Milyen szerepek találtak meg az elmúlt években? És mi az, ami hiányzik, amiben még szeretnél előrelépni, fejlődni?
Szerencsére sokfélét játszhatok, a szexi démont ugyanúgy rám osztják, mint a cserfes fruskát, vagy a fiús lányokat. Ezzel nincs baj. De szeretnék sokkal többet törődni a technikai felkészültségemmel, fejleszteni a mozgáskészségemet és az énekhangomat. Minden lehetőségem adott lenne ehhez, csak lusta dög vagyok, úgyhogy végül is csak ezen kéne változtatni.

Sárközi-Nagy Ilona és Anca Bradu az Orlando próbáján
(Fotó: Máthé András)

Állítólag nincs még egy színész Magyarországon, aki úgy tüsszent, mint te. Mit tudsz, amit más nem?
Én nem a színpadon tüsszentek viccesen, hanem az életben. Színpadon soha nem mernék úgy, senki nem hinné el.

Kik azok az E-mancik?
Az E-Mancik Színházi Manufaktúra egy kis független társulat, négy színésznő alkotja: Dobra Mária, Szirmai Melinda, Tarr Judit és én. Olyan témákból csinálunk előadásokat, amik minket foglalkoztatnak. Elsősorban a női mivoltunk megéléséről van szó – legalábbis az eddigi két előadásunk témája ez volt –, humorral, öniróniával, őszintén. Mindezt mindenféle anyagi támogatás nélkül. Ez azért fontos, mert egy ilyen független társulatban játszani egész más világ, mint a kőszínházi munka, csak a lelkesedés miatt jönnek létre az előadások. Mindannyiunknak fontos, és szerencsére nem csak nekünk, a „Manciknak”. Most már egyre többen vannak, akik egyszerűen beleszerettek abba, amit csinálunk, és jönnek segíteni, vagy helyszínt biztosítanak. Elsősorban Máthé Zsolt, aki a Szomjas férfiak sört isznak helyettem című előadásunkat rendezte, de két zenész-zeneszerzőnknek, Nyitrai Lacinak, és a ritkábban, de annál lelkesebben besegítő Kákonyi Árpinak, az RS9 Színháznak is nagyon fontos a támogatása. Márton Balázs, aki egyébként operatőr, szintén puszta lelkesedésből, Máthé Zsolttal karöltve segít újragondolni kortárs költőnők verseiből készült, Verslábak neccharisnyában c. előadásunkat. Szeptembertől már az új verzióban lesz látható. Azért sorolom fel őket, mert ennyi a tőkénk, meg persze a saját történeteink, és a mondanivalónk.

Filmes szerepeidről a kritikák és a nézői kommentek is elismerően szóltak. Te magad keresed a filmes lehetőségeket? Bírod a casting-helyzeteket?
Tényleg? Mutatnál nekem is belőle? Egyébként igen, keresem a filmes lehetőségeket, de szörnyen castingolok. A felvételiken sem bírtam ezt a helyzetet, hogy egyedül kell állni, és néhány percben a legjobbat mutatni. Bennem lassan érlelődnek a dolgok, akkor dolgozom jól, ha eleve hisznek bennem, és nem kell megküzdenem ezért a bizalomért. Mondjuk amikor szóba került, hogy csináljam meg az Orlandót, kérdés nélkül igent mondtam. Biztos nem voltam magamnál.

A Hetedik alabárdos című nagyjátékfilm női főszerepét alakítod éppen. Hogyan kerültél a filmbe?
Casting útján. Vékes Csabi, a film rendezője először egy másik szerepre hívott, de abban közepesen rossz voltam. Aztán véletlenül visszahívtak a főszerepre. Abban úgy tűnik, nem csak közepesen voltam rossz, mert megkaptam.

Hazai pályán, a debreceni színházban forgattok. Jelent ez számodra bármilyen könnyebbséget?
Egyszer Polgár Peti kollégámnak szóltam, hogy nem arra van a büfé, amerre elindult, még éppen időben, mert már legalább 3 felesleges lépést megtett. Azt hiszem ennyiben tudtam segíteni a stábnak. Nekem persze jó, hogy itthon vagyok, olyan, mintha próbálnék egy előadást, így nincs rajtam a forgatás feszültsége, csak élvezem, hogy tehetséges emberek közt vagyok.

Az interjút Gönye László készítette.

A cikk a Hetedik alabárdos Facebook-oldalán jelent meg elsőként. Köszönjük, hogy engedélyezték a másodközlést!