A méret megette – Kritikák a Vízkeresztről

A Szegedi Szabadtéri Játékok prózai produkcióját nagyon hasonlóan látták a kritikák. Úgy tűnik, a hatalmas játék- és nézőtér nem kedvezett a darabnak.

Két éve tért vissza a próza a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyszínpadára, a Dóm térre. Idén Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója állította színpadra Shakespeare Vízkeresztjét, kifejezetten erős, mondhatni sztárszereposztással. Jászay Tamás Szinhaz.neten és Proics Lilla Revizoron megjelent kritikáját szemléztük.

„Béres meg pompásan összeválogatott alkalmi csapata hozott is ajándékot meg nem is Szegedre: az elfogadhatóan, ám különösebb invenció nélkül abszolvált első rész után a második felvonás alatt kínos mélypontok sorát éltem át” – tér a lényegre Jászay Tamás kritikája legelején.

Pedig véleménye szerint minden adottnak tűnt egy jól működő előadáshoz. „A hozzávalók megvoltak: igazi sztárszereposztás, a grandiózus tér adottságait jól ismerő alkotók, bónuszként pedig az itt először fellépő Szakértők zenekar Kovács Márton zeneszerzői és udvarmesteri irányításával, szóval ebből a történetből látszólag csak jól lehetett kijönni. És persze adott volt egy (látszólag) idevaló darab” – írja a kritikus.

A ’látszólag’ a Dóm téri színpad és nézőtér hatalmas méreteivel függ össze. „Attól tartok, Shakespeare darabjai közül viszonylag kevés viseli jól azt, hogy az utolsó ajtónállót is mikroportozni kell, és a nézőtér első sorából sem lehet látni arcokat, érzelmeket, legfeljebb méteres gesztusokat. (…) Az illúzió és valóság, összetévesztés és elveszettség, a fősodortól eltérő szexualitás aspektusait a végsőkig hajtó Vízkereszt alapvetően jóval intimebb hangszerelést kíván” – fogalmaz a cikk szerzője.

Ehhez jön még véleménye szerint a darab sajátossága: a benne világmagyarázó elvként megjelenő, megbúvó melankólia, amelyhez szintén túlzott méretű a játéktér: „Az elkeveredett személyazonosságok, a csaló és csalódott szerelmesek rövid és hosszú távú relációi ettől aztán kapnak egy finom, pasztell árnyalatot; valami olyasmit, aminek a Dóm tér arányai soha nem kedveztek és nem is fognak kedvezni.”

A darabot Nádasdy Ádám fordításában vitték színpadra, ám Jászay Tamás szerint sok ad hoc betoldás került bele a szövegbe, ami nem tett jót az előadásnak. „A szöveg nyomokban tartalmazza Nádasdy Ádám fordítását: Ari-Nagy Barbara dramaturg harsányabbra-közönségesebbre hangolta a szöveget, amibe sajnálatos módon csúszott be jó néhány, próbákon még elfogadható, élesben azonban már ciki fordulat” – írja.

A mellékszál, „a Malvoliót megleckéztetni akaró, Mária és Böföghy Tóbi vezette népes csapat nemlétező sztorija”, amelyeket fel is erősít a rendezés, véleménye szerint jól működik, ám a főszál hangsúlytalan marad. „A színpadon minden lebonyolódik, aminek le kell, (majdnem) mindenki rátalál a párjára, szóval működik a papírforma. Talán túlságosan is, hiszen a szövegek elhangzanak (hogy a nyáréjszaka elbóbiskáló nézők is követni tudják, ki kicsoda, némelyik mondat többször is, szájbarágósan, a közönség felé kifordulva), de valódi, hiteles helyzetek alig teremtődnek. A rá- és felismerések folyamat jellegét szinte senki sem képes érzékeltetni, helyette mechanikusan, mintegy bemondásra születnek vagy halnak el vonzalmak és vágyak” – fogalmaz a szerző.

Meglátása szerint van kivétel is ez alól: „Görög László szakállas Orsinója tépelődő, introvertált férfi, aki az ifjú Cesarióban talán saját meg nem született gyermekét fedezi fel”.

„Lehet, hogy éppen ez a kulcs: talán nekem sem szabadna túlságosan komolyan venni a színház ígéretét, amikor a Dóm térre megyek? Elképzelhető, mindenesetre már tudható, hogy 2018-ra felkészül Rómeó és Júlia. Egy esélyt ők is megérdemelnek” – fejeződik be a kritika.

Proics Lilla sem sokat kertel, kritikájának első két mondata helyére teszi az általa látottakat: „Minden igyekezet hiába, a Vízkeresztet nem lehet érdemben bemutatni egy négyezer fős nézőterű szabadtéri színpadon. A strandváltozatot láttuk”. „Béres Attila és alkalmi társulata kénytelen volt a vígjáték (ami színházi léptékben helyenként kétségbeejtően szomorú tud lenni) minden elemét átméretezni és felhangosítani” – fűzi tovább a gondolatmenetet a cikk írója.

„Bár mindez arányos volt a legtöbb muszájból eltúlzott, gimnasztikai léptékű gesztusokkal, sportünnepélyszerű tömegmozgatásokkal, bemondásra elhitt érzésekkel, de ez a kényszerű hadonászás éppen a játék értelmét verte nyakon” – folytatja még mindig a léptékek szülte kényszernél maradva. „Shakespeare darabja a szexualitást, a szexust, sőt ezen belül az idegenséget, a távolságot, ennek vonatkozásait vizsgálja. Ebből a Szabadtérin lényegében semmi, csak a homokba vetett sztorilájn maradt, hiszen a fenti problematika nem élhet meg, amikor azt se látja az ember, akit nézni igyekszik, melyik színész is lehet” – fogalmaz a szerző.

A színészek igyekezetével nem volt baj a kritikus szerint: „A távolságot különbözőképpen legyőzni igyekvő hercegi udvar és a grófnő házanépe többször is Óz más és más módon deficites alakokból álló csapatára emlékeztetett, de zenei kísérettel elnézhetők voltak, mert a közegellenállás ellenére is nyilvánvaló volt, hogy a maga módján mindenki tolta bele az energiát”.

Proics Lilla sem hagyta szó nélkül a szövegpoénok egyenetlenségét: „Egy ilyen munkába természetes módon és dramaturgi közreműködéssel (Ari-Nagy Barbara) kerülnek ki-be mondatok. Az illír mondáson például nagyon röhögünk: akinek a cápa a tenyeréből eszik, a lábából is fog. De lesápadok Malvolión (Alföldi Róbert), ahogy Pataki Attilával szólva azt mondja: álmodtam egy világot magamnak. Alighanem ezért is volt olyan érzésem, hogy hol megszólalt Nádasdy szövege, hol süketen szólt”.

A szerző Pálmai Anna Olíviáját, Hernádi Judit nemes hajadon Máriáját és Tenki Dalma Violáját valamint Cesarióját is temperamentumos és karakteres alakításnak tartja, ezzel szemben „Görög László szenvedélye inkább mondott, mint hihető” – írja.  „Alföldi Róbert Malvoliója mintha egy másik előadásban játszana, Zayzon Zsolt Vitéz Fonnyadi Ábrisát pedig hol a szocializációja, hol az orahovača győzi le, ugyanakkor Elek Ferenc Vitéz Böföghy Tóbijában legalább van kakaó, több árnyalatban is” – fűzi hozzá.

Mindezzel együtt úgy tűnik a szerzőnek, mintha „egy virtigli feminista-kritikai olvasatot látnánk” – írja, hozzátéve – „Pedig nyilván marhaságból jutok erre, mert annyira kevés invenció jön át, hogy magamra maradok azzal, ami mindenről eszembe jut”.

További kritikák az előadásról

Fidelió – Zappe László: Tévelygő hajótöröttek – ikertörténetek Shakespeare-től Gyulán és Szegeden (kettős kritika)

A szöveg a Szegedi Szabadtérin azért is nagyon fontos, mert a nézők nagy része aligha lát sokat a színpadon történtekből. Olvasson tovább >>>

Népszava – Balogh Gyula: A szerelem homokvára

Látványos a Vízkereszt, vagy amit akartok a szegedi Dóm téren, néhány kiemelkedő színészi alakítással. Olvasson tovább >>>