Hegedűs D. Géza: „A félelem és nemtudás tesz kegyetlenné”

A színművész a polgáriság válságáról, Marton László vígszínházbeli meghatározó szerepéről és a teátrum politikai kényességéről is mesélt a Pótszékfoglalónak.

Hegedűs D. Géza a Színmű elvégzése óta a Vígszínház tagja, sőt már hallgatóként is ott gyakornokoskodott két évet. Emellett jelenleg tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelynek egyben rektorhelyettese, a MASZK Országos Színészegyesület elnöke, továbbá a Magyar Színházi Társaság elnökségének és a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanácsnak (NEÉT) a tagja. 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Hegedűs D. Géza napjai a Vígszínház és a Színmű közötti ingázással telik. „A napjaimat tehát a szükséges ügyek elindításával az egyetemen kezdem, majd megyek próbálni a színházba, aztán próba után vissza a színműre, délután háromtól hatig tanítok, és utána előadás – minden napomat az egyetemen és minden napomat a színházban töltöm” – meséli az interjúban, amelyet Csatádi Gábor készített.

A színművész azt is elmondja, hogy nem kellett ahhoz máshová mennie, hogy meghatározó szerzőkkel és színházi alkotókkal dolgozhasson. „Anélkül, hogy kimozdultam volna erről a szigetről, egy Európa-szigetről – ahogy én szoktam nevezni, és amelyről még ’73-ban nem is sejtettem, hogy egyszer Európa-sziget lesz majd számomra –, sok rendezővel találkozhattam, akik meghatározói, műfajteremtői a magyar és az egyetemes színházi életnek, korszakokon átívelően. Hatalmas névsor ez, akiktől volt alkalmam színházi ízlést, látás- és gondolkodásmódot tanulni az elmúlt évtizedek alatt” – fogalmaz.

Az interjúban szóba kerül Marton László „eltűnése” is a Vígszínházból. „Nagyon korán elvesztettem a szüleimet, én ezt a helyzetet, az „eltűnést“ lelki értelemben ehhez tudnám leginkább hasonlítani. Munkáimban jelen van az ő szellemi lenyomata” – vallja. Mielőtt a Vígszínház egykori főrendezőjéről mesélne, előrebocsájtja, hogy „számára mindenekfölött áll az emberi méltóság, az intim szféra sérthetetlensége”, és „elítél minden szexuális vagy hatalmi visszaélést”.

Számára Marton László „élete egyik meghatározó rendező személyisége és művészi útjának alakítója volt”. „Az, hogy a Vígszínház él, és túlélt több válságos időszakot is, az ő gyökerekhez, hagyományokhoz ragaszkodó kvalitásainak is köszönhető. Tudom, hogy fordulatokban gazdag évtizedeink alatt hányszor próbálták meg őt vagy a színházat gazdasági, színházesztétikai vagy más megfontolásokból irányváltásra kényszeríteni. Ezekben a helyzetekben ő elveihez ragaszkodó, rendíthetetlen maradt” – fűzi hozzá.

Felmerül az interjúban, vajon miért volt folyamatosan politikailag kényes ügy a Vígszínház a rendszerváltozás óta. „A Vígszínház a polgárság, a polgáriság felmutatója volt mindig” – véli Hegedűs D. Géza, és ezzel a képpel nem volt könnyű szembenéznie a mindenkori hatalomnak. „Egy polgári társadalomban a legelesettebbnek is van öntudata, és ízig-vérig közösségi lény! Nem akar megkülönböztetni, kitaszítani másokat, hanem tiszteli az emberi értékeket. A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem egy a demokrácia erkölcsi törvényei szerint fejlődő társadalomban önmagától képződő emberi jelenség” – fűzi hozzá, mi az, ami nálunk egészen másként van.

Hogy miért nem megy nekünk ez a fajta alulról építkező mentalitás? „Nem nagyon volt a mi történelmünkben a tudáson, a képességeken és a versenyen alapuló társadalom. Mindig valami mesterséges, felülről eldöntött, központilag irányított társadalmi konstrukcióban léteztek nálunk az emberek” – véli. „Az értelmiség a polgári demokráciának az a „legsűrűbb szövete”, amely tudásával, kreativitásával, szorgalmával a lehető legoptimálisabb irányba tudja terelni a társadalom egészét – ám ez a réteg mindig kivérzett vagy kivéreztették. Márpedig egy társadalom immunitását, határozott, véleményformáló erejét pont ez a réteg tudja megadni” – fűzi hozzá.

Nem sikerül kibeszélnünk a dolgainkat. „Fantasztikus monológok vannak itt. És süketség a másik meghallgatására. Ahhoz, hogy megértsed, bizonyos dolgoknak, folyamatoknak mi az okozója, ahhoz oda kell fordulni. Kérdezni kell, választ kell várni…” – magyarázza a színművész ezt a sikertelenséget.

Egy példával szemlélteti, hogyan tesz minket kegyetlenné a félelem, amely mögött nincsen valódi tudás. „Itt ülve a melletted elrepülő, hatalmas lódarazsat lecsapod, mert rettegsz, hogy mérges fullánkját beléd ereszti, iszonyú fájdalmaid és fulladáshoz vezető gégeödémád lesz.  Holott ha értenéd a lódarázs élettanát, akkor tudnád azt is, hogy most neki pont ezen az útvonalon kell elhaladnia, hogy A pontból eljuthasson B pontba, és tovább tudjon élni – te ehelyett félelmedben agyoncsapod” – meséli. Amiből a következtetést is levonja: „A frusztráltságod, nemtudásod tesz kegyetlenné megmásíthatatlanul”.

Az interjú végén szó esik Hegedűs D. Géza Hallgatni akartam című monodrámájáról, amelyben Márai Sándor Magyarországgal való szakításának folyamatát vallja meg az 1938 és 1948 közötti, a „magyar történelem legszennyesebb, legszégyenteljesebb időszakában”. „Tulajdonképpen ez a szöveg számomra nem is szerep, hanem olyan, mintha a saját gondolataimat, problémáimat vetném fel benne” – mondja a színművész, hozzátéve – „Az ember drámai lény – hiszek abban, hogy képes megváltozni! Pont ez a képességünk tesz alkalmassá arra is, ha valóban megbánunk valamit, megbűnhődünk valamiért, utána ennek a tapasztalatnak a birtokában más minőségű emberi életet tudunk teremteni”.

A teljes interjú itt olvasható.  

Kapcsolódó cikkek

Nincs védőháló, nincs immunitás, menekülő múlt van – Interjú Hegedűs D. Gézával
„Senki nem akar eszköz lenni” - Hegedűs D. Géza válaszolt
Hegedűs D. Géza lett a Széchenyi Akadémia filmes és színházi osztályának új elnöke
Hegedűs D. Géza Rómeó és Júliát rendez jövőre a Dóm téren