„Aki színész eddig a program közelébe került, azt beszippantotta”

Végh Ildikó, a budapesti Katona szúcsi romatelepen végzett felzárkóztató programjáról beszélt a Deszkavíziónak.

2016-ban egy civil felzárkóztatási programot indított a Katona József Színház és az Autonómia Alapítvány egy Heves megyei roma közösségben, Szúcs-bányatelepen. A projektben résztvevő szakemberek és színészek heti rendszerességgel gyerek és felnőtt foglalkozásokat tartanak, amiknek célja a szegregátum lebontása, a közösség tagjainak társadalmi érzékenyítése és integrálása. 

Tasnádi Bence Szúcson (fotó: Szilágyi Lenke)

A projekt vezetőjével beszélgetett Malik Andrea az eddig elért eredményekről és az utolsó év terveiről.

„Arra gondoltunk, hogy klassz lenne elérni olyan srácokat is, akik nem járnak hozzánk, másrészt pedig jó lenne, ha nemcsak a színpadon keresztül találkoznának a nézők a különböző problémákkal, kérdésekkel, hanem akár tevőlegesen is részt vennének bizonyos keretek között ilyen programokban. Illetve az is cél volt, hogy maga a színház is résztvevője, alakítója legyen az aktuális társadalmi problémákat boncolgató kérdéseknek, ha nem is össztársadalmi szinten, de mondjuk, Szúcs közösségének társadalmi változását el tudja indítani. Ezért kezdtük el ezt az egész programot” – mondja Végh Ildikó az interjúban a program indulásáról.

Előzetes tervekkel érkeztek a roma telepre, de „az első néhány hónapban folyamatosan a kukában landoltak az előre megtervezett foglakozások, mert annyira nehéz volt megmozdítani őket a legalapvetőbb készségek szintjén is, hogy mondjuk, beszéljenek magukról, a családjukról, vagy arról, ami őket foglalkoztatja” – fogalmaz. „Az, hogy valaki reflektál magára vagy a környezetére, ez Budapesten sem egyértelmű, nem hogy egy ilyen közösségben, ahol egyik napról a másikra élnek, hosszú távú terveik vagy céljaik azért sincsenek, mert nem látnak ki a telepről, nem történik az életükben semmi izgalmas, másrészt nem beszélgetnek, nem használják a kommunikációhoz szükséges készségeiket. Az első játékoknál egyszavas válaszokat tudtam kipréselni belőlük, vagy még annyit sem” – fűzi hozzá. 

Végh Ildikó (fotó: Várady Nikolett / Deszkavízió)

„Éreztem rajtuk, hogy amikor beszélünk a családról, a saját identitásukról, hogy milyen romának lenni, milyen Szúcson romának lenni, arról szívesen gondolkodnak, de az, amit meg tudnak ebből fogalmazni, ami érzés bennük van, az nagyon-nagyon szűk kereten belül mozgott, és ehhez jött még a színház. A csapat nagy része nem volt még színházban, a formákról nem tudtunk beszélgetni, gondolkodni sem tudtak abban eleinte, hogy hogy is lehetne csinálni egy jelenetet, mire jó ez” – fogalmazza meg a kezdeti nehézségeket Végh Ildikó.

„Az első év az önismeretről, az alapvető kérdések feltételéről és megválaszolásáról szólt. Ki vagyok én, mi az, ami érdekel, mi az, ami nem? Hogyan tudok érvényesen megszólalni? – ezekre a kérdésekre kerestük a gyerekekkel a választ. A második évben a család volt a téma, amivel betaláltunk náluk, nagyon érdekelte őket. Egészen máshogy dolgoztunk már, nagyon intenzívek és bensőségesek voltak ezek az alkalmak, egyre több színház került a beszélgetések meg a játékok mellé, hosszabb és jobb jelenetek készültek” – mesélte a kétéves munkáról. 

Ujlaki Dénes (jobbra)

A következő év terveiről is szó esik az interjúban. „Szeretném, az egész telepet bevonni a színházcsinálásba, olyan közösségi előadás létrehozása lenne a lényeg, amiben a felnőttek és a pici gyerekek is egyaránt részt tudnának venni. Szúcsról kell, hogy szóljon, milyen itt élni, milyen szúcsinak lenni, nem cigánynak, mert sokan másképp definiálják magukat, milyen egy szegregátumban élni, ahol nincs bolt vagy kocsma. Szeretném, ha még többet tanulnának, kapnának a színháztól és a színház is ebből a folyamatból” – mondja ezzel kapcsolatban. 

A katonás színészek közül is többen részt vettek a munkában. „A legtöbbet Mészáros Blanka dolgozott a programban. Ott volt a táborokban, a gyerekekkel aludt, próbált velük, rendszeresen járt a foglalkozásokra. A többiek pedig főleg a donációban vettek részt, a színészek segítségével csináltuk meg az eddigi tanévkezdéseket. Az iskolatáskától kezdve a tolltartón át mindent a társulat dobott össze, rengeteget segítettek az új elsősöknek” – fogalmaz Végh Ildikó. 

„A karácsonyi adománygyűjtés volt még ilyen. Illetve vannak az egy alkalmas akciók, amikor úgy megyünk le, hogy közösen főzünk, társasozunk, ebben szeretettel és jó energiákkal tud jelen lenni egy-egy színész. Többen jelezték, hogy a harmadik évben intenzívebben szeretnének részt venni a munkában. Aki eddig a program közelébe került, az nem nagyon tudott elszakadni tőle, beszippantotta a projekt (nevet)” – fűzi hozzá.

„Ott van, mondjuk egy 10 éves kislány, aki ha megfelelő segítséget kapna – ha olyan lenne az oktatási rendszer és a családsegítő hálózat – akkor bármi lehetne belőle. Nem gondolom, hogy bármiféle marginalizálódás fenyegeti ezeket a srácokat, egyszerűen csak nem tudják az álmaikat követni, nehezen is tudják megfogalmazni őket. Most már vannak álmok, amivel igen, felelősség is jár, mert többet látnak a világból, mint korábban. Sajnos hiába látják, mert vannak olyan készségek, amiket már nem tudnak pótolni. Ezzel nagyon rossz szembesülni nekünk is” – mondja.

„Felmerül, hogy ez mennyire a színház feladata. Azt gondolom, hogy megkaptuk ezt a pakkot, és a színházat vállaltuk belőle, de aztán egyre több mindenbe szálltunk bele” – teszi hozzá. 

Az eredeti interjúból az is kiderül, miért éppen Szúcsot választották, milyen munkát végeztek Szúcson a kicsikkel, és milyen színházi és irodalmi produktumok jöttek, illetve fognak létrejönni a Szúcson végzett közös munkából.

A teljes interjú itt olvasható.