Hű, de messze van Petuski!  (r. Tamási Zoltán)

A háromszemélyes darabra már régóta fenem a fogam. Bár nem olvastam a kritikusok által egyöntetűen kiváló alapanyagnak minősített Moszkva-Petuski című kisregényt Jerofejev tollából, de a darabról minden ismerős és ismeretlen szuperlatívuszokban beszélt, az alternatív Színházi Szemlén is hazavitte a fődíjat, a főszereplő/rendező Tamási Zoltán pedig azóta a kedvenceim között szerepel, hogy megnéztem  Pintér Béla Kórház Bakonyát. (Dr. Keserű kardiológus figurája nagyon el van találva, ahogy A nyomozóban is faszán hozza a félrekúrós főnök karakterét.) Utólag összevetve mindent, jó kis darab ez, soha rosszabbat, de nagyjából itt kis is fújt a dolog. A kérdés az, hogy vajon ez a sztori biztosan a színpadra kívánkozik-e.

A történet egy hajdan jobb napokat látott öreg orosz alkeszról szól, akit Tamási olyan eredetien formáz meg, hogy az emberben önkéntelenül is felmerül, a kérdés, vajon civilben is alkoholista-e, vagy tényleg ennyire élethűen játszik. Remélem ez utóbbiról van szó, de érdekes módon pont ez az alakítás, ami miatt annyira nem tudtam élvezni a dolgot. Túl pontos, túl részletes, túl élethű. A hazai színpadok másik zseniális savállója, Mucsi egy ilyen szerepben valszeg szintén csuklóból brillirozna, ő kicsit elnagyoltan, parodisztikus alkoholista típust ad, akin az ember szívesen röhög,  de Tamási olyan anatómiai részletességgel eleveníti meg a csetlő-botló, remegőkezű, alkoholistát, hogy abban nem sok vicceset találok. Elég nekem nézni őket reggelente a 24-es villamoson. De a figura tényleg eltalált, biztos mindenki látott már ilyet: közvetlenül a hajléktalan felett két lépcsővel, amint húgyfoltos szövetnadrágban, betűrt, gyűrött inggel megy be a kocsmába, kezében a kopott aktatáskája mint letűnt daliás idők emléke, szép lassan megfakuló önbecsülése van a többi savassal szemben és a kocsma italpultot támasztó lakói is felnéznek rá, és összesúgnak a háta mögött, hogy a Géza nagyon okos, még nyelvet is beszél. Anno tanár volt. Vagy mérnök. Ügyvéd. Egyszer még valami kitüntetést is kapott.

Szóval egy ilyen típusú pali végnapjairól szólt a történet,  nem valami vidám a dolog, ami önmagában nem is baj, de mivel elgondolkodtatni nem akart, úgy éreztem, mintha mégis a nevettetés lenne a célja, és az nekem valahogy nem ment. A sztori túl komor: ez a nagy orosz önironikus nihil, meg a vodka, mint az állam összetartó ereje hangulat, ahol a szereplők nem úgy isznak elegánsan, tartással, mint Remarque hősei, vagy poénkodva, mint a micisapkás Forgács és Tahi Tóth a Szeszélyes Évszakokban, hanem életvitelszerűen, ipari mértékben, alapból.

Na, de ennyit a saját fóbiáimról, aki ezen átlendül az jól jár. Kreatívan megrendezett darab, egy központi minimáldíszlettel, ami a sztori változásával kap mindig új funkciót: vagy vonatablak, vagy kocsmapult, néha munkapad, esetleg váróterem. A darab másik két szereplője is nagyon jól játszik(Kakasy Dóra, Homonnai Katalin), a szerep összes változását ügyesen lekövetik, aranyos angyalka, tahó kocsmárosnő, ordas részeg munkás, mindig jól megfogják a karaktereket. A 70 perces egyetlen felvonás pedig jó időzítéssel épp akkor tesz pontot a sztorira, amikor már vakaróznék