Mivel a hírek szerint az Eszenyi-féle új szellem lengi körül az egyébként kortárs amerikai darabot (eltekintek a leírásától) és pár beugró színész (Gyabronka és Láng Annamária) neve csábítóan hat rám, engedek a kísértésnek és rábólintok a darabra. És igyekszem mindvégig észben tartani, hogy a Vígszínházban vagyok, ahol naaagy a színpad és sok a néző, akik nem feltétlenül az én ízlésemhez közelebb álló alternatívnak mondott (?) színházi adaptációkra kíváncsiak. Most én sem azt akarom látni. Családi dráma, titkok, krimi, megint tükröt tartunk a kortárs (amerikai?) társadalomnak és hát olvashatjuk a figyelmeztetést: csúnyán beszélünk majd és nyugalom, nikotinmentes cigit szívunk a színpadon (hm, egy kortás dráma esetén drámai ez a figyelmeztetés).

Beugró szorozva tízzel. Ez jutott eszembe valahol az előadás harmadánál, amikor a momentánosok a színpadon egy durva negyedórás jelenetet improvizáltak folyamatos és eszementen változó inputok alapján. Rudolf Péteréket ugye mindenki ismeri a tévéből: pár perces szituációkat rögtönöznek adott feladattípusok mentén, bejövős a dolog, többször pajzsra emeltem őket én is (videók pl itt). A műsort szerintem egyébként Rudolf és Pokorny viszik a hátukon; két rutinos színész, szimpatikus ripacsok és jól bevált arcok – a Momentán ismeretlen arcaival ez kevésbé fog működni, figyelmeztetett előre szkeptikus énem, de mivel  Áginak köszönhetően bónuszjegyhez jutottam és mostanában amúgy is többször hallottam a társulatról, úgy döntöttem, miért ne.

Pár hónap alatt több mint 1200-an csatlakoztatok a Facebook egyedálló, megismételhetetlen színház (angolosan) fan page-éhez. Köszönjük mindenkinek, aki ott van, a többiek pedig még mindig nem késtek le. Szóval van egy korrekt táborunk, akik közül itt jobb oldalon páran folyamatosan láthatók és akiket lent jól megmérünk, de előzetesen muszáj elmondani, hogy az eddigi tapasztalatok szerint ez a masszív tömeg hallgat: nem posztol, szinte sosem kommentál és néha, ha úgy tartja úri kedve, lájkol. A közösségi kontent esetünkben így sajnos nem teljesen közösségi, bár körülnézve egyéb page-eken, akadnak sokkal statikusabb tartalmak is.

Nem vagyok egy táncszínházba járó, rettegek attól, hogy nem értem a szavak nélküli színházat, hiszen sohasem mélyedtem el a tánc, balett világába. Az első – és ezidáig egyetlen – próbálkozásom a Forte társaság Kalevalája volt, melyet háromszor láttam és mivel magát az alapművet is ismerem, valamit elfogultságom a finnek iránt nem kicsi, ezért nézném meg negyedjére is.

Pár éve olvastam a Kockavetőt, s bár az alapötlet jó és az arra fogékonyakban vad gondolatmeneteket generálhat, azt éreztem, hogy egy párszáz oldalas könyvet nem bír el a sztori, valahol a második felében kifullad. Talán célszerűbb lett volna egy novellával abszolváni a feladatot, de ugye azt meg nem lehet kiadni önmagában, keményfedeles verzióban meg főleg nem. A történet lényege egybként, hogy az élettől megcsömörlött harmincas amerikai fazon - aki véletlenül épp pszichiáter - kitalálja, hogy minden döntését a szerencsére bízza: döntéshelyzetekben készít egy gyors számozott listát a lehetséges opciókról, majd kockán kidobja, mi legyen. Luke, a főszereplő hitvallást is körít az orosz rulett köré, és természetesen kötelező a dobások eredménye szerint választani az opciók közül. Az alaphelyzet tehát ötletes, adja a terepet a szürreáliának, s ezt az író jól ki is használja, csak teszi ezt kissé hosszan.

Alap volt, hogy ott leszünk a film bemutatóján: bár csak második hullámban – már a Lipóton – láttam a „színpadi” verziót, de úgy is elképesztőt ütött (itt is, és itt is), 100% Krétakör volt, Mundruczó majdnem tízpontos rendezésével. A jegyünk a filmre tehát már jó előre megvolt, még akkor is, ha voltak és most is vannak kétségeim színházi előadások filmre vitelével kapcsolatban: hatványozottan igaz ez a Nibelungnál, mivel, azzal együtt, hogy a társulat és a rendezés is nagyon össze volt rakva, az előadás sikere komoly részben a kőkemény helyszín(ek)nek volt köszönhető. Az előadás alatt a Lipót lepukkant pincerendszerében, az ottfelejtett bútorok és felszerelések között kóvályogva kb érezni lehetett, ahogy felpörög a körfűrész és a bőrkötényes pszichiáter elégedetten veregeti meg saját vállát a jól végzett lobotómia után.

Úgy alakult, hogy újra lehet játszani velünk! A Gödörben három napon keresztül látható egy új, kísérletező kedvű színházi projekt az Élőkép Társulat és a H, mely tulajdonképpen egy "trilógia" (VÉGTELEN, EX LIBRIS) végét jelenti. Az ÁTJÁRÓK - a szerzőket idézve - "Szubjektív utazás 1000 m²-en, virtuális és valós térben, egy földalatti művésztelep útvesztőjében. Légy te is elvarázsolt chatszobalakó és kövesd Ariadné álomképekből sodrott fonalát! Még ha össze is gubancolódik, vagy netán elszakad… Lépj be a hangok és gondolatok világába és alakítsd magad a TE utad az elágazások hálózatában! Válassz, kombinálj, barangolj! Üzenj másoknak és magadnak!" (bővebben itt:  http://ariadnae.wordpress.com/).

A Facebookon már több mint ezer fan követi a blog oldalát, ennek örömére néhány jegyet sorsolunk az elmúlt 10 év legmenőbb társulatának négy előadására. A Pintér Béla és Társulata nevű formáció ismerői nyilván minden további nélkül kattannak a játékra, a többieknek pedig erősen javasoljuk, hogy tegyék meg az első lépést a társulat megismeréséhez.

Preszilveszteri programként tökéletes választásnak ígérkezett a Katona koncertes-színházas bulija. Anno nagyon bejöttek a Krétakör zenekar performanszai - most is valami hasonlóra számítottam, de gyorsan kiderült, hogy ezt benéztem. A Katona produkciójában jóval több a színház, mint Tilóékéban volt: a színpadon egy húszas (ötvenes?) évekbeli jazz band fogad minket, kiváló jelmezekben (a fehér betétes bőrcipő alap!), és a stílusra jellemző valamennyi tipikus hangszerrel. A Dzsesztetés lényege amúgy, hogy bevallottan nem profi zenész, a hangszerrel esetleg csak pár éve barátkozó színészek csináljanak egy poénos-zenés estét - a leadott számok között a zenekar tagjai vallanak stand-up comedy-szerű jelenésekben életükről és zenei pályafutásukról. Legjobban ezek közül nekem a szenvtelen Kocsis Gergő 10 perce jött be a legjobban, nála már anno a TÁP-ban is láttuk, hogy nagyon tudja adni a szöveget.

Ez kevés volt nekem: hiába a gyémántkemény színészgárda, a majdnem meztelen testek, az egyik legmenőbb kortárs drámaíró és a téma, aminél magasabbra a labdát nem lehet feldobni, ez az előadás nem kicsit lufigyanús. Vagy csak én ülök be túlzott elvárásokkal olyan nevekre, mint Csákány, Für, Tasnádi vagy épp Scherer.