Shakespeare: Othello (r. Eszenyi Enikő)

Bár a Vígszínházba általában ökrös szekérrel sem lehet bevontatni, mivel nem csak az ottani felhozatal nem az én világom, de általában feszélyez az az (általam nyilván képzelt) társadalmi elvárás is, hogy full öltönyben feszengjek végig egy darabot, mert különben kékhajú nénik ciccegnek megvetőleg, ha kiszúrnak a páholyból a látcsövükkel. (Egyéni üldözési mánia, tudom). Ilyenkor a nyakkendőmet is tutira leiszom kávéval a szünetben és kifejezetten idegesítenek a modoros nevetgélések olyan színpadi poénokon, amin moziban a kutya sem röhögne.”Bírd már ki, nemsokára megyünk igazi színházba is” - súgja oda drumlin Eszenyi legújabb rendezése alatt, miután lementek a fények, a jövő heti Szkénére célozva. Enyhe túlzás persze a fóbiám, hiszen adnak itt is fasza darabokat(csak ritkán). Ízlés kérdése, na. De meg kell hagyni, mostanában Eszenyinek elég szimpatikus próbálkozásai vannak. Itt van például ez az Othello. Olyan, mintha engem kérdezett volna meg, hogy ki legyen a két főszereplő. Egyrészt meghívja a Krétakör feloszlása óta sokáig egyre lepukkantabbnak tűnő, önmagát kereső, egyébként kifejezett kedvenc Nagy Zsoltot Othellónak, majd hozzácsapja egy másik kedvencemet a Katonából (Fekete Ernő). Ráadásul új, modern fordításból dolgozik. Kicsit mindez szembe megy a kívülről nézve elég konvencionálisnak tűnő trenddel a Vígben, ahol már a Red Bull is forradalmi újításnak számít a büfében.

Birtokunkba került két példány a nemrég megjelent játékból, amit kisorsolunk köztetek. Mi még nem próbáltuk ki ugyan, de a játék leírása ezt mondja: Ha sokszor veszitek elő otthon, koliban vagy munkahelyen az Activity-t és már kezdenek unalmasak lenni a szavak, kifejezések, akkor a Beugróval biztosan érdemes próbálkoznotok. Hasonlóan személyre szabható a játék és képes ugyanazt a hangulatot hozni, sőt azt túlszárnyalni is.Akik pedig valami újra és nagyobb társaságoknak szóló játékra vágynak, vagy csak egyszerűen szeretik a tv műsort és szeretnék kipróbálni, nyugodtan vágjanak bele, nem hiszem hogy csalódnának.

Bár nem biztos, hogy a kisöcsi haverja, vagy a exhibicionista édesanya a szomszédból ugyanolyan szinten abszolválja a feladatokat, mint Rudolf Péter és a többiek, de érdemes kipróbálni. Bővebb infót itt találsz.

Ha szeretnél egy ilyet, küldd el a szinhazblog@gmail.com címre a Beugró műsorvezetőjének a nevét, sorsolunk, és két helyes megfejtő nyer. Az e-mailt hétfő éjfélig küldd el. A játékokat a Piatniknak köszönjük.

***

A megfejtés Novák Péter, 243-an küldtétek el a nevet, a gép pedig titeket dobott ki:

Kirchknopf Dávid
Harsányi Erzsébet

Részleteket e-mailben, a részvételt pedig mindenkinek köszönjük.

"A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet. A hadműveletet a sztorozsevoi hidfőböl indította el a 40. szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóalj - 2,7:1, tüzérség - 5:1, páncélos - 1,3:1." Ahogy a wiki írja, ez a köznyelvben csak Don-kanyarként ismert magyar katonai katasztrófa egyik kulcspontja, amikor is a '42-es hosszú harcok után a szovjetek kőkemény offenzívába lendültek és az előbbi számok alapján nem meglepő módon az amúgy is már megtépázott 2. magyar hadsereget felőrölték, és a 207 ezer katonából 100-120 ezer odaveszett. Durva - jó érzésű ember ebből a történetből nem is csinál karikatúrát, hacsak nem Pintérről és a Gyévuskáról van szó.

Hű, de messze van Petuski!  (r. Tamási Zoltán)

A háromszemélyes darabra már régóta fenem a fogam. Bár nem olvastam a kritikusok által egyöntetűen kiváló alapanyagnak minősített Moszkva-Petuski című kisregényt Jerofejev tollából, de a darabról minden ismerős és ismeretlen szuperlatívuszokban beszélt, az alternatív Színházi Szemlén is hazavitte a fődíjat, a főszereplő/rendező Tamási Zoltán pedig azóta a kedvenceim között szerepel, hogy megnéztem  Pintér Béla Kórház Bakonyát. (Dr. Keserű kardiológus figurája nagyon el van találva, ahogy A nyomozóban is faszán hozza a félrekúrós főnök karakterét.) Utólag összevetve mindent, jó kis darab ez, soha rosszabbat, de nagyjából itt kis is fújt a dolog. A kérdés az, hogy vajon ez a sztori biztosan a színpadra kívánkozik-e.

Lars von Trier: Dogville (r. Anger Zsolt)

Nem vagyok kifejezett barátja a filmek színpadi adaptációinak, pár súlyosabb pofonba bele lehet ezen a területen szaladni: a közelmúltban fájt például a Trainspotting és a Dolores is, és bár kicsit más műfaj, egy-két klip megtekintése után nem kellett sokat hezitálnom azon, hogy megnézzem e a Madáchban a Spamalotot.

Ennek ellenére kíváncsian vártam a Bárka Dogville-verzióját, mivel 1. az eredeti mű jelen esetben inkább színház, mint film, így a fenti pályaművekkel szemben annyi fórral indul, hogy az alapanyag formája nem áll annyira távol a céltól, 2. környezetem folyamatosan pörgetett arra, hogy ez a premier lesz az amúgy reneszánsz ember Anger Zsolt nagy dobása. Örömünnepet azért nem ültem előre, mert a Bárka meg én az elmúlt másfél évben nem igazán mozogtunk egy hullámhosszon, hogy például csak az egy Frankensteint említsem.

Ruhademonstráció-divatbemutató a TÁP Színház közreműködésével

 Fotók: Sarnyai Krisztina

Máthé Zsolt: A kis vakond, akinek a fejére csináltak (r. Herczeg Tamás és a társulat)

Verses melotragédia – Máthé Zsolt átiratában. Színházas berkekből tudjuk, hogy a cím nem volt ennyire szofisztikált eredetileg, tehát a címen már nem akadtam fenn... Bevallom, voltak félelmeim, amikor beültem a MU színház kisebbik termébe, nem tudom, miért, de egy őskáoszra számítottam, látva a szereposztásban a komplett állatkertet. A várakozás közben értesültem arról is (felkészületlen voltam?), hogy a mű alapja egy német képregénymese, amit Máthé Zsolt írt és gyúrt magyarrá, tette színpadon is bemutathatóvá és éneklőssé (na, azt azért nem írnám le, hogy musical).

Spiró György: Koccanás (r. Zsámbéki Gábor)

Az előadás alapszituációja egy tömeges karambol és az ezt követő konstans forgalmi dugó valahol Pesten, ahol a résztvevők kénytelenek órákig a kocsijuk mellett dekkolni, így interakcióba lépni a többi szerencsétlenül járttal. Nem kell hozzá Enigma-szintű kódolási-dekódolási képesség, hogy meglássuk ebben a környezetben a lemodellezett Magyarországot, ennek megfelelően a kb 2x60 perc játékidő alatt az egymásra csúszott autók közötti világban felbukkan kismama, szürke átlagember, vállalkozó, traktoros útfoglaló, román vendégmunkás, tisztes anyuka, szektás elmebeteg, megtévedt rendőr, csak hogy párat említsek.

Pintér Béla: Párhuzamos óra (r. Pintér Béla)

Nagyon vártam már a bemutatót, aztán végül az lett, hogy sem előadás közben, sem utána nem igazán tudtam hová tenni az etűdöt.

A történet egy párhuzamos, vagy inkább elképzelt világban játszódik, ahol furcsán keverednek a mai és középkori itthoni állapotok, mindez pedig játszódik egy dél-amerikainak hangzó indián törzs falujában. Ez eddig nyilván nem érdemi információ annak, aki nem látta a darabot, de a társulat eddigi munkáit ismerők tudják, hogy mind kategóriát, mind sztorit nehéz definiálni az előadásokban. Ez a szokásosnál is jobban érezhető most, nagy a kavalkád, a Párduc-(vagy Leopárd?) országi iskolában játszódó történet szereplői közt akad uralkodó herceg, hatalmas főpap, szimpla történelemtanár és még szimplább feleség is. A lényeg amúgy is a feeling, amiben ez az előadás tipikusan pintéres: a szinte végig zümmögő népzenei-pop aláfestés zseniális, CD-n is kiadhatnák, a minimál díszletben pedig szokás szerint nem tudnak elbújni a színészek, akik különben is végig testközelben játszanak. Most egyébként leginkább Friedenthal Zoltán és Szamosi Zsófia játéka jött be, előbbi lubickol a darab egyik főbb szerepében, utóbbi pedig nem csak a szemüveg és copf miatt, de amúgy is is nagyon jó, mint az elesett és szerelmes kiscsaj.

Csináltunk egy rövid videót Nemzetiről, bemutatókról, egyebekről. (a hang minősége miatt kicsit odafigyelős az anyag)

Nemzetis olvasnivaló a nemzeti címke mögött, nem meglepő módon.