Átlépõ mûvész: Sándor Erzsi

Moór Marianna portréját Gyémánt László festménye illusztrálja.

Mondhatnám akár a Patikát, a Veszedelmes viszonyokat vagy az önmagát leharcolt orosz emigránsnõt A csütörtöki hölgyekben. Bárki utánajárhat a Magyarról elnevezett Nemzeti Színházban. Nekem mégis mindig az Árvácska mostohája, aki olyan gonosz, hogy belefeketedik a vetítõvászon. Bizonyára van a szerepnek neve is, filmlexikonos sillabuszok számon tartják, a nézõi emlékezet a kozmikus iszonyatot õrzi. Évtizedek múlva is szálazva az egykori élményt: azt a színész nem ússza meg, ha ennyire végigereszt magán valamit. Az megmarad neki egy életre.

A Premier Magazin májusi számából. Nem lehet papucssarkával verni egy vézna kislány fejét, aztán jelenet után elmenni, inni egy kapu-csínót. Még akkor sem, ha látta: szivaccsal preparált a papucs sarka. Mostanában már tudom, hogy akkor zokogott, belehalt, és az ötéves gyerek vigasztalta, ne sírjon, mert az csak játék. Annál inkább kellett bőgni. Szembenézve a vadonatúj élménynyel, hogy mindez ott van benne. Ranódy Lászlón kívül ezt senki sem tudta, de neki opciója volt Moór Mariannára. Ő volt az, aki már a tizennégy éves gimnazista lányba belelátta az egészet, és évekkel később akkor kínálta meg Moór Marit az iszonytató mostohával, amikor úgy ítélte, eljött az ideje. Talán mégis túl sokat várt. A színésznőknek mindig gyorsabban pörögnek az évek. A Moór meg beléjük is gyömöszölt, amit csak bírt. Férjeket, gyereket, szerződéseket, vidéket, színészházat, hajnali vonatozásokat. Bármit megúszhatott volna, de inkább előresietett. Bátor volt megnehezíteni az életét, mert gyáva lett volna, ha megkönnyíti. Lehet nem szülni a főiskolai évek alatt, csak akkor az emberből később lesz elvált feleség, gyermekét anyukájával nevelő, egyedülálló, vidéki színésznő. Mindenkivel mindig minden megtörténik, csak aki sietteti, hamarabb lesz túl az illúzióin, nyer néhány évet, és kevesebbszer lepődik meg. Közben kicsit megkeményedik, de legalább nem kell hálával gondolnia senkire. Haraggal sem. Ha hosszú útra rendezkedik be az ember, nem árt, ha már az elején kigyakorolja a nagylelkűséget. Ha szó nélkül szerződik Kecskemétre, mert a nemzetis szerződése máshoz vándorol. Ha örül a garniból lett színészház egyszobás, ablakos lakásának, mert kaphatott volna ablaktalant is. Igaz, hogy télen az asztalon hagyott pohárba belefagy a víz, de így legalább bent lehet felejtődni fél éjszakákra is a színészklubban. Szemlélni az elsilányuló életeket, és hálásnak lenni mindazért, ami meggátolja, hogy hozzájuk kopjon. Próbálni éjjel-nappal, játszani és hétvégi hajnalokon Pestre utazni a kisfiához. Négy év alatt Radó Vilmos kecskeméti direktortól megtanulta a szorongás nélküli színházat, amit aztán magával vitt a Nemzetibe. Jó hasznát vette.



Kitömték szerepekkel, nem lehetett oka panaszra. Színházi konfliktusok helyett magánéletiket gyűjtögetett. De nem időzött rajtuk sokáig, nem csócsálta őket. Vérbeli átlépő művészként haladt válásokon, anyagi veszteségeken, mellrákon keresztül, mikor mi adódott. Nem kihívások, hanem megoldandó feladatok voltak. Higgadtan, időt adva önmagának az események megfelelő elrendezésére. Két forgatás között, évad végi nyári szünetben akár egy kis rákra is jut idő. Műtétje előtt Ruttkai Éva látogatta meg. Ennyi, látod? – mondta neki és szétnyitotta a blúzát. – Nem kell beszarni. Lehet, hogy nem ezt mondta.

Akkor jó, gondolta a Moór, és tartotta magát az idősebb kolléganő intéséhez. Maga sem gondolta másképpen. Nem sérült, nem lett lelki beteg, nem növesztett kisebbrendűségi érzéseket, sőt, amióta a tabuknak kijáró rettegésből épített falak leomlóban vannak, konferenciákra jár, beszélgetésekre, kórházi osztályokra, és elmeséli: enynyi, látják, nem kell beszarni. Lehet, hogy nem így mondja. Nő maradt, mint ahogy az volt már tizennégy évesen, amikor Ranódynak opciója lett rá.

Aztán amikor már a magánéletében nem talált konfliktusnak valót, bekavarta a színházat. Egykoron nem félt és beszólt Latinovitsnak Kecskeméten, mert a művész nem volt próbaformában, újabb időkben hasonló okokból végigkergette a színházon Szőke rendező urat, aki pedig sportos alkatnak számított. Aztán váltott néhány igazgatót a Nemzetiben és az Ablonczy nevével fémjelzett bojkott elől átszerződött a Madáchba. Hét év múlva pedig a káeftésítés elől vissza a bojkottba. A hét év Moór Marinak hozott néhány új szerepet, de Kerényi Imre igazgatónak is, aki mélyen átélős típusnak bizonyult. Moór szembeszállt az igazgatói akarattal, ami a színházi álmoskönyvek szerint a színészek rövid úton való távozásával jár. De hát a Moór szokott szembeszállni. Gyakorlata van benne.

Színházi pályáját luxus időtöltéssel múlatja. Igazat mond. Nem fárasztja magát elkerülő körmondatok kiötlésével. A színházi folyosókon nem az öt-órai zsúrteák táncparketti etikettje szerint közlekedik, és nem mutatja magát direktori szobák előterében serénykedve. Sőt, messze elkerüli mindazokat, akik mindezeket teszik. Elkerülni persze nem lehet, a színház túl szűk munkahely ehhez. Ám aki csak egyszer is magán érezte a Moór Mari elszigorodó tekintetét, annak nem árt, ha gyorsan önvizsgálatot tart. Még éppen elviselhető színházegyüttélésből.

Mert a tekintetéhez Moór Mariannának véleménye is van. Ahhoz meg tartása. A vélemény önmagában még nem jelentene sokat egy színházban, ahol az tetszés szerint formálható, alakítható a színházi befolyással üzérkedők kénye-kedve szerint. A tartás, az úgynevezett egyenes gerinc pedig nem igényelhető a színházi kelléktárakban. Akinek van, annak nem könynyíti meg a színházban való munkálkodását. Különösen, ha véleményét elmondja, és ráadásul még önmagával képes megtámasztani. Az ilyen nem a rendezőjogosítvánnyal rendelkezők álmaiban felködlő színésznőtípus. Mert az ilyen kérdez, érteni akar, kombinál, érzékeli saját magát a darab figurái közt. Uram bocsá’, gondolkodik. Ha gondolkodó kérdéseire hevenyészett választ kap, ha felkészültségében hebehurgyán hátráltatják, ha a színpadi szolgálatba állított idegrendszerét üresben túráztatják, roszszul tűri és ki fogja kérni magának. Moór Mari nem udva-rias, mert nem az udvariasság, hanem a tisztelet a színházi körökben elvárható minimum. Tisztelet a színpadnak, a felkészültségnek, a más munkájának és a saját, utolsó foszlányig kirojtozott és kihasznált idegrendszerének.

Moór Mariról mindig lehet tudni, mire gondol, mert elmondja. Akkor is, ha ez nem divatos, nem trendi, mert nagy ívben tesz rá, mi a női társasági lapok által kötelezően előírt színésznői viselet. Óvatosan fényképezik, férjjel és kutyával, mert ha nem vigyáznak, mosolyogva elmeséli, miképpen vált politikai tússzá. Emeszpés képviselőként dolgozik a főváros önkormányzatának kulturális bizottságában, ő a színházi szakma előretolt csapatteste. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt kormány fője enkezével húzta ki a Kossuth-díjasok listájáról. Bár az is lehet, hogy nem mondott neki semmit a neve. A mostani négy évben meg az övéitől nem kaphat díjat. Lehet, hogy tényleg ő lesz az egyetlen, akinek személyében garantálni fogja a politika a saját részrehajlásmentes függetlenségét.

Moór meg díjtalanul ül a kulturális bizottságban, két könyvtáros és három hímzőszakkör-vezető között, és képviseli a színházi szakma érdekeit. Miközben az a szakma maximum egy gödör építéséhez volt képes asszisztálni. Mostanában pedig homlokráncolás nélkül tűri, hogy fölszámolódjék egy prózai társulat a Nagykörúton. Van dolga a Moórnak, még akkor is, ha csak néhányan lézengenek mögötte. Lengeti a zászlót és nem figyel hátra. Minek keserítse magát.

Hatvanadik születésnapján megbocsátón hagyta magát ünnepelni. Készséges riport- és interjúalany volt, szorgosan rajzolta a pályaképet, készítette a mérleget. Miközben ő tudta a legjobban, mennyire érdektelen is egy színésznő születésnapja. Az ő élete is évekből áll össze, mint akárkié, és az ő évei is háromszázhatvanöt napot számolnak, jó esetben. Csakhogy a színészek esetében előfordul, hogy többet. Moór Marianna élete sem szűkölködött a minimum duplán, ha nem triplán megszámítható napokban. Úgyhogy ahhoz képest, mennyi, valójában tényleg jó, hogy csak hatvan.

Moór Marianna



süti beállítások módosítása