Néma sikolyok

Edvard Munch nevezetes Sikoly címû képén a tájra átgyûrûzõ,szabálytalan hullámok a test legmélyébõl fakadnak, hogy a hangkeltés görcsében irreálissá formálják az emberarcot. Bár a színek révén a teljes alak egybeolvad a lángoló természettel, mégis a koponyává alakuló fej marad a kép fókuszában. Pontosan így válik fõszereplõvé a T.E.S.T címet viselõ új MU-színházi Gergye-bemutatóban a táncosnõk ("szereplõk") arcának hol gondosan adagolt, hol legato-szerûen végig kitartott premier plánja.

Gergye Krisztián erősen karakterisztikus, szélsőségesen szimmetrikus struktúrái mellett-helyett ezúttal inkább a táncosok saját "testét", adottságait, tanult-hozott mozgásanyagát hagyja érvényesülni, mindezt azért, hogy valójában a ránk tekintő szempár, a felénk fordított arc beszélje, dadogja, sikoltsa el a "szereplők" igazi történetét.
Először Alfred Schnittke mélyvonós harmóniái és Payer Ferenc különös (talán római hetes számot rajzoló) surlófényei keltik bennem azt az érzetet, mintha korabeli német némafilmet néznék, hogy aztán a képzeletbeli filmvászonról e fényekből, hangokból rajzolt háromdimenziós térbe belépjenek az este "hetera esmeraldái", az éjszakai élet lényegükre, sőt lényükre leegyszerűsített, épp ezért kortalan figurái.

Érdekes módon az igazi provokációt, nem a már eleve (félig vagy egészen) fedetlen felsőtestek, még csak nem is a Gergye Krisztián előző munkáiban oly fontos Schiele-festmények kitekeredett pozitúrái jelölik, hanem a filmszerűen erős arcok néma kommentárjai. Ezért húzza be mágnesként a néző figyelmét, ahogy Gresó Nikoletta egyetlen entree-ból álló szólójának végén, Schnittke vad expresszionista futamait "kiabálja szét" (Mindeközben az erős effektusokra épülő zenében, furcsa módon végig ott csillog a mértéktartás, a belső fegyelem kényszere, akár az előadásban.) Vagy ahogy Virág Melinda, a bordák, csontok "táncoltatása" közben meztelen "férfiháta" mögül kinézve szinte felöklel bennünket tekintetével. És ahogy Blaskó Borbála egész testet átjáró, animális csaholását megszakítva, tiszta pillanataiban kinéz ránk.

A legtökéletesebb "filmszínészet" Négyesi Mónié, akinek cizellált reszketése anyagszerűen is megidézi a filmszalag fényvillódzásait, de itt is a hatalmas, egyszerre kéjsóvár és könyörgő szemekre és remegő ajkak finommechanikájára fókuszálok.
A következő szólót Gergye már egyértelműen az arc történéseire redukálja: nem mindennapi művészi és emberi alázat kell ahhoz, ahogy Fodor Katalin sajátmagából rémképet, szörnyeteget formáz, hogy látva lássuk: vadul szétfeszített száját benne a fogak rettenetes tornácával, ami mögött tényleg csak a pokol bugyrai lehetnek. Domonkos Flóra egy későbbi kor film-etalonját, a Nikitát idézi: fiús hajú keleti harcmozdulatokat idéző bérgyilkosnő, aki egyszerre mosolygó és metsző tekintettel hív párbajra minket. Másként kihívó az est zárószólistája Hargitai Mariann: közönségesen, keresztbefont kézzel invitál numerára, de hajának szétnyíló függönyén át maga a letaglózó asszonyi szépség tárul elénk.

A tapsrendet helyettesítve, egy záró revüzenére a koreográfus még egyszer kicitálja a szereplőket, hogy egyetlen tablóban végignézhessünk rajtuk. Aztán csak félszeg taps, melyet az előadók nem jönnek ki megköszönni, el is hal hamar. Nincs feloldás: azzal a képpel kell megbarátkoznunk, vagy inkább megbirkóznunk, amelyet a szereplők az előadásban hagytak maguk után: a személyiségük mélyrétegeiből előbányászott archetipikus alakok képével.
Gergye Krisztián példaértékűen dolgozott a saját társulatából valamint a Közép Európa Táncszínházból érkező művészekkel: a T.E.S.T című produkció nem csupán erőteljes táncmonológok sorozata, hanem a színészi jellemábrázolás teljes értékű mozgásszínházi változata.


Pap Gábor

süti beállítások módosítása