A napokban számos sajtóorgánum szemlézte Kiss Judit Ágnes író, költő, dramaturg blogját, melyben úgy fogalmazott, "államtitkári protekció okán mutatja be a Madách Színház a korábban meghirdetett musicalpályázaton nem nyertes darabot", az Én, József Attilát, melyet Vizy Márton jegyez. Megkerestük Juditot, aki pontosítani szerette volna azt, ami hírként megjelent.
Miért érezted úgy, hogy meg kell szólalnod?
Kiss Judit Ágnes: Bármennyire megbízható forrásból származik is egy hír, ha nem első kézből, az érintettektől származik, lehet pletyka. Én helyt adtam olyan híreszteléseknek, amiket nem ellenőriztem, és amelyek több emberre rossz fényt vetettek. Vizy Márton zeneszerző írt nekem egy levelet, amelyben mindent cáfolt – én természetesen neki hiszek. Bocsánatot kértem tőle, és ezzel tartozom mindenkinek, akiről feltételeztem, hogy egy ilyen történetben szerepet vállalt. Sajnos ebben benne vannak a Madách Színházban és a mai magyar kulturális életben szerzett valós, rossz tapasztalataim.
Mit tapasztaltál a Madách Színház musical pályázatán?
Kiss Judit Ágnes: A Madách Színház musical-pályázata, azzal együtt, nagyon sok jó emberrel dolgozhattam, keserű szájízt hagyott. Az első díjat olyan darab kapta, amelynek mindhárom szerzője a színház munkatársa, ennek önmagában sincs jó akusztikája. Nekik nem volt szükségük erre a pályázatra, elég lett volna, ha az igazgató rábólint az ötletükre. Mindenki számára szerencsésebb lett volna, ha ők összeférhetetlenség címén nem indulnak. Egyrészt már az utolsó forduló előtt lépten-nyomon azt hallottuk, hogy úgyis ők fognak nyerni, mert hazai pályán játszanak, másrészt így nekik sem lehet egyértelmű, hogy valóban a munkájuk esztétikai értéke volt az elsődleges. Egyébként az utolsó fordulóban szenzációs keresztmetszetet mutattak be, jó zenével, szellemes szövegekkel, friss, vicces műfajparódiát. A teljes mű aztán csalódást okozott, a második felvonás igazi kommersz szórakoztatóipari termék lett. Hivatalosan nem értesítettek a második helyezésről, amit furcsálltam, de azért hittem a titkári telefonnak is. A díj három stúdió-előadás volt. A színház azonban nem biztosított megfelelő számú színészt és elég próbát, így a darabot nagyjából a felére kellett húzni. Ebből olyan produkció született, amelynek nem sok köze volt az általunk írthoz, és a belső struktúrája is megsínylette a beavatkozást. Az igazgató a bemutató után furcsállta, hogy a cselekmény nem elég koherens, ekkor döbbentem rá, hogy valószínűleg, noha zsűritag volt, nem olvasta az eredeti pályaművet. A színészek és a nézők szerették az előadást, de a színház nem volt hajlandó többet foglalkozni vele, mondván, nincs rá érdeklődés. Azt hiszem, nulla promócióval az ellenkezője lett volna a csoda. Azért így is tanultunk belőle. Most már sok dramaturgiai hibáját látom a szövegnek, amit másképp csinálnék.
Milyen utat járt be Vizy Mártonék darabja?
Kiss Judit Ágnes: Szerepelt az utolsó fordulóba került hét között, de nem kapott helyezést. Hogy hónapokkal a pályázat lezárása után a színház váratlanul mégis bemutatja, ez meglepő, és olyan találgatásokra adhat okot, amiket én is hallottam. Tudván, hogy a zeneszerző a jelenlegi kormány elkötelezett híve (ő írta 2002-es Örvendj, Magyarország című kampánydalt), akarva-akaratlanul megszólal egy politikai felhang, amit Marci biztosan nem akart a művébe komponálni. Azt hiszem, ha egy művész bármely politikai oldal mellé áll, kérdésessé válik, hogy elutasítottsága vagy elismertsége mennyiben esztétikai és mennyiben politikai kérdés.
A blogodban megemlítetted, hogy egy színház még tartozik neked. Bár nem nevezted meg, a sajtóban úgy jelent meg az egri színházról van szó és a Sóska, sültkrumpli című darabról. Pontosan mi történt?
Kiss Judit Ágnes: Nagyon örültem, amikor egy rendező barátom felajánlotta, hogy dolgozhatnék vele az egri színházban. Ezt több szakmabeli ismerősöm rossz néven vette, de nekem elég biztosíték volt a rendező személye, és az általa választott darabok, hogy higgyek abban: jó színház születik. Már az első közös munkát sem csinálhattam végig. Szó nincs arról, hogy az igazgató egyáltalán nem fizetett, csak jóval a munkám értéke alatt. Elsősorban a színház anyagi helyzetét jelölte meg okként, bár fölmerült benne, hogy egy jól megírt, húzást nem igénylő darabban mi szükség dramaturgiai munkára. Elég volt egyetlen olyan színházi ember nevét kiejtenem, aki másfajta esztétikai és politikai felfogást képvisel, hogy gyanússá váljak a szemében, sőt gyanússá tegyem ott dolgozó rendező barátomat is. Ez ellehetetlenítette a tavasszal esedékes közös munkánkat, egy új Csíksomlyói passiót, aminek a szövege már majdnem kész, mert a színház igazgatója most már inkább a Kerényi Imre-féle verzióhoz ragaszkodik. Abban reménykedik, abból kikerekedhet egy vidám népi játék, amin csodálkozom: a keresztrefeszítés nem épp örömünnep. Elkeserítő, hogy a mai magyar kultúra ennyire meg van mérgezve, hogy csak elvtársak és ellenségek vannak, hogy elég csak egy árnyalatnyit másképp gondolni valamiről, hogy megbélyegezzenek, hogy nem lehet úgy kimondani egy mondatot, hogy ne tartozz egyből „ezekhez” vagy „azokhoz”. Én ebbe nem vagyok hajlandó beszállni. Inkább elhagyom az írói pályát, ha az érvényesüléshez bármely pártnak, politikai mozgalomnak kell hűséget esküdnöm.
A Színház.hu Szirtes Tamást is megkeresi.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.