"Most elszántnak kell lenni" - Máté Gábort köszöntjük

Ma ünnepli születésnapját Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója. Ez alkalomból készült összeállításunk, melyben színházról, szakmáról, politikáról, igazgatásról vall.

Színház: A színház jó találmány. Az embereknek szükségük van arra, hogy egy valamit egyszerre éljenek át többekkel. (…) A színház egy egész életet követel, és emellett döntöttem. Lehet, hogy azért is élek így, mert nem tudom élni azt a másik életet, amelyben lehetőségek lennének. Tehát nincs miről lemondanom.

 

Színészet, rendezés: A színészet egoista szakma: elég, ha az ember kicsit figyel a másikra, egy jó rendező a sok egoizmust ügyesen terelgeti, és akkor az összjátékká válik. Mindez természetes, mert a színészetnek kiemelkedően fontos része az én megmutatása – anélkül nem lehet színházat csinálni, az én hiánya kiabál a színpadon.

 

Kezdet: Negyedéves színészként felvételizni akartam a Zsámbéki rendezőosztályába, csak nem engedélyezték. Összeegyeztethetetlen volt a főiskola adminisztratív érdekeivel. Így aztán beértem Babarczy ígéretével. Azt mondta, Kaposváron úgyis rendezhetek, és még többet is fogok tanulni. Így lett. Először Jordán Tamással és Bezerédivel Karl Wittlinger drámáját, az Ismeri a tejutat? címűt rendeztem a stúdióban. Jó iskola volt, bár a premiert az intenzíven töltöttem a Bezerédi mellett, aki rosszul lett a színpadon. Gondolkodtam rajta erősen, tekintsem-e jelnek. Aztán meggyőztem magam. Mégiscsak jobban érdekeltek a színdarabok meg a szakma.

 

mategaborMáté Gábor, fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

 

A nyolcvanas évek el filmes idolja: Kifejezetten elégedetlen voltam, hiszen a világ butult és durvult, nem ilyen filmeket készített, és egyre kevésbé volt éppen rám szüksége. Igazság szerint lekéstem. Hamarabb kellett volna jönnöm vagy tíz évvel. A mi generációnk, ahogy volt, lukra futott. Nem lett belőlünk semmi. A rendszerváltozással megszűntünk. Nem is létezünk, és megbízhatóan nem vagyunk képesek semmilyen hitet közvetíteni a gyerekeinknek. Negatívak vagyunk és cinikusak. Fogódzónk nincs, pedig kéne, mert ezt a mostani világot úgy nem értjük, ahogyan van. Ehhez már öregek vagyunk. Azt vártam a saját életemtől, hogy ugyan a szabadságomtól megfosztva, mégis nagyon is megnyugtató közegekben dolgozhatom úgy - mondom ezt szándékosan -, hogy közben a szorosan vett művészi környezetemnek biztonságos hálót tudhatok teremteni.

 

Acélosodni: Az én időszakomban is előfordult, hogy egy színész akár hat főszerepet is eljátszott egy évadban, mesejátéktól az operettig. Ezalatt meg lehetett acélosodni, tehát az állandó próbák, a közönséggel való folyamatos találkozás karbantartotta a fizikumomat, az idegrendszeremet, és mint az évgyűrűk rám rakódtak a tapasztalatok. Kaposváron töltöttem hivatalosan hét évet, ténylegesen nyolcat és végigjártam a vidéki színészek útját, egy úgynevezett irigyelnivaló színházban. Azonban ott is csak két „jó" bérlet volt, amellyel olyan közönség érkezett, aki nagyjából értette amit csináltunk. Ezen kívül tizennyolc másik bérlet közönsége teljesen értetlenül állt a munkánk előtt. Emlékszem, hogy egyszer álltam sorban az akkor még közért névre hallgató ABC-ben és hallottam, ahogy a pénztárosnők megbeszélik ki mikor ér rá színházba menni az üzemi bérlettel, amit vettek neki. Tehát ez volt az elsődleges szempont, ami alapján eldőlt mit néznek meg.

 

Egy színházi ember (II) naplója: Be a színházba. Bedobom a szokásos kávét, gyors köszönések. Judittal hadarva végigmondom a szöveget. Öregszem. Régen bementem a színpadra, és jött belőlem a szöveg. Manapság már negyed hét körül a büfében rémülten járatom be a számat az aznapi szövegre. Meg az agyam. Meg az idegrendszerem. Megvolt ez ma is. Majd elájulok a fáradtságtól, úgy érzem, már az első jelenetre várva bealszom. Főleg, hogy a fejfájásom nem szűnik. Megpróbálom magammal és a közönséggel elhitetni, ez ma menni fog. Hajdanában az ilyen emberek szivaroztak... A színházban sajnos eszem. Egész nap meg tudtam állni, aztán itt a büfében összezuhan az önfegyelem. A szerepem nem olyan, hogy ne ehetnék előadás előtt. Sőt a színpadon is bele kell egyek a hideg és ehetetlen lángosba, ráiszom egy kis üveg sajnos langyos Gössert is. Úgyis mindegy, ámítom magam. A közönség infantilis. Hálásan vihog mindenen. Tolják az egészet a kabaré felé, amihez a társulat boldogan asszisztál. Az előadás után elkeseredésemben iszom még egy sört, hozzá kis unikummal. Kifelé menet a mûvészbejárónál a még mindig vihogó lányok autogramot kérnek. A folytatást a Színház című lapban olvashatják.

 

Szerep: Az összes szerepemre igaz; a színésznek az a dolga, hogy elfogadja és megvalósítsa, amit a rendező kér tőle. Az csak a magánügyem lehet, ha egy-egy szerepről mást vagy mást is gondolok. Bizonyos helyzetekben megpróbáltam egy kicsit vitába szállni Zsámbéki szerepfelfogásával, és árnyaltabbra venni a figurát, minthogy a iaszónságot, az egész férfi- nő kapcsolatot az életemben bonyolultabbnak éltem meg. De már a fordítás meghatározta, hogy nem sokat tehetek: Rakovszky Zsuzsa szövege meglehetős kritikával illeti a férfiakat. És ha a kezünkbe kapunk egy nagyszerű munkát - amit ráadásul a színház készíttetett és fogadott el -, nem tehetjük meg, hogy az egyik figuráját a szöveg ellenére átszínezzük. A szöveget adottnak kell tekinteni; nincs értelme korábbi fordításokhoz hasonlítgatni vagy netán összevegyíteni velük.

 

Hazudni: Hazudni nagyon tud egy színész, sőt szinte csak azt tud, de egyvalakihez muszáj őszintének lennie: önmagához. Szakmánk lényege, hogy a saját magunkhoz való őszinteséghez mindig meglegyen a kulcsunk.

 

Félelmek: Attól félek, hogy valami baj történik velem a színpadon. Olyasmi, amitől teljesen becsődölök, és nem tudom folytatni a szövegemet. Laurence Olivier is addig rettegett, hogy egyszer el fog ájulni előadás közben, amíg tényleg el is ájult. Több kollégám is mondta korábban - mégis váratlanul ért, amikor rám tört -, hogy milyen különös: a színpadi magabiztosság kialakulása, a színészi eszköztár elmélyülése egyáltalán nem hoz magával nyugalmat, megelégedettségérzést; éppen ellenkezőleg, a félelmeket erősíti fel.

 

Kényszer: Kénytelen vagyok a közönségnek játszani, hiszen egyszer csak eljön a bemutató. De igazán próbálni szeretek, ott nincsen semmi bajom magammal. Aztán szeretek elbíbelődni a szereppel még egy ideig, de amikor már megvan, akkor szívem szerint én bizony abbahagynám.

 

Tüntetésen fellépni: Nem szeretem. Annak idején a szocializmusban, évente mondjuk egyszer-kétszer vállaltam ilyet, mert kötelező volt vagy így lehetett némi pénzhez jutni. De ezek nem sikerültek jól, mert közben azon járt az agyam: milyen messze kell állnom a mikrofontól, papír nélkül kell mondanom a szöveget. Ha kívülről kell kifejtenem a saját gondolataimat, akkor nagyon las-san, be-szé-lek, mint-ha csak úgy jut-na el, a-mit mon-da-ni a-ka-rok. Közben attól rettegek, hogy két szó között elfelejtem, amit a végén mondani akartam. Ha meg szavalnom kell, szintén fejből, elfog a félelem, hogy még a legismertebbe is belebakizom. Akkor azt azért nem vállalom, még sok pénzért sem.

 

Évek: Az évekkel szépen kifinomul az ember idegrendszere, aztán már nem foglalkozik azzal, hogy mer vagy nem mer. Csinálja, mert csinálódik.

 

Néző: Fontos, hogy a néző akár jöjjön zavarba, és szembesüljön a kor "hőstelenségével", illetve azzal, hogy minden ember valaki. És ha valaki "egyedüli példány" - ahogy Kosztolányi fogalmazta -, akkor a létezése elegendő arra, hogy téma legyen.

 

A közönség változása: Minden mélységet, emberábrázolást nélkülöző teleregények befolyásolják a nézői attitűdöt és rettenetes, rosszul szinkronizált, játszott filmek rontják a befogadó készséget. Az emberek nem ismernek rá az életükre, saját problémáikra, mivel konzerv formában kapják a tévéből a vagonszámra vásárolt sorozatokat. Így természetesen a celebeket tekintik színészeknek és ennek megfelelően sokszor ők játszanak bizonyos szerepeket üzleti szerveződésű tévéműsorokban. Mindez rontja a színjátszás nívóját.

 

A társulati rendszer változása: A folyamatos jövés-menés teljesen felismerhetetlenné teszi a színházak arculatát. Hiszen ha egy színész mindenhol van, akkor miért menjek el az anyaszínházába őt látni? Ráadásul olyan fokú káosz alakul ki a színészek kiadatása, egyeztetése körül, hogy a műsorpolitikát rég nem az határozza meg, hogy egy adott művészi közösség milyen előadásokat szeretne játszani. Amit a művészeti titkároknak a havi összegyűlése létrehoz, az a műsorterv. Ez egy katyvasz! A társulati rendszer a saját sírját ássa.

 

Tanítás: Amint elkezdek foglalkozni velük, ösztönösen megérzem, mit kellene csinálnom, és tudom, hogy a biztos alapok megszerzéséhez nagyon sokáig kell munkálkodnunk. Hosszú folyamat, amíg az ember megérti az ösztöneit, ehhez hozzárendeli a színházról való gondolkozását. Beletartozik minden: hogyan kell a világot nézni, benne önmagát; mihez kell hozzászoktatnia magát, hogy színésszé válhasson. Olyan ez az egész, mint egy lassú vízbeereszkedés. Mindez barátságos és laboratóriumi körülmények között, hogy megszeressék ezt a pályát, és jól érezzék magukat benne.

 

Az AlkalMátéról: "Ez egy szerződésszerűség egymás között, hogy ezt végig csináljuk, ha van rá lehetőség. (…) Hogy mi van, ha mondjuk meghal valaki... akkor fel vagyunk rá készülve? Akkor is megcsináljuk az illetőről szóló részt. Ha arra gondolsz, hogy mondjuk szül valaki a volt osztályból, fel tudjuk használni. Furcsa lesz, hogy Zsámbékon majd valakinek szoptatni kell, de ilyet láttunk már. Ha arra utal a kérdés, hogy kegyetlenül megöregszünk, és elképzelhetetlen, hogy totyakos színészek ilyesfajta munkára foghatók lesznek, erre határozott "nem tudom" a válasz. Ha kénytelen vagyok azzal a gondolattal eljátszani, hogy mi van, ha én halok meg, akkor biztos vagyok benne, hogy Dömötör András, aki Székely Gábor osztályában rendező szakot végzett, átveszi az irányítást, de ott van Járó Zsuzsa vagy Jordán Adél is, akik egy perc alatt össze tudják rántani a társaságot. A terv vakmerő, és rengeteg kérdést rejt magában, de éppen ezt szeretjük a színházban. Az pedig, hogy ilyen még nem volt, illetve páratlan, ahogy mondtad: kifejezetten csiklandoz, hogy én találtam ki.

 

Igazgatás előtt: Azt nem tudom, hogy milyen színházvezető lennék. Nem arra fenem a fogam, hogy egyszer a Katonát igazgassam. Nem azt akarom üzenni, hogy én jövök, hanem azt, hogy együtt dolgozunk. Ha nem így gondolnám, az olyan lenne, mintha valaki eleve azért házasodna össze, hogyha majd a másik meghal, mindent ő örököljön.

 

Igazatóválasztás után: Ha Zsámbéki Gábor újra megpályázta volna az igazgatóságot, nem döntöttem volna így, mert ez az ő színháza. Rengeteg érv szól amellett, hogy ez mennyire igaz. Ő nagyon nagy értéket hozott létre. Ahhoz, hogy ezt megőrizzük, olyasvalakinek kellett átvennie a helyét, aki tudja, hogy ez mit jelent, aki ennek részese volt. Egyszerűen így kellett történnie, főleg azért, hogy a társulat tovább tudjon működni ezzel az arzenállal. Ez egy olyan kérdés, amelyen egy magát komolyan vevő embernek, az adott pillanatban nem lehet méricskélni. Nem tudok elképzelni olyan pozíciót vagy helyet, amire azt mondom, „ha az van, akkor nincsen a Katona". (…) A kesztyű komolyabb fölvételére, pontosabban: komolyabb kesztyűk fölvételére van szükség.

 

Igazgatás közben: Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azt nem tudtam, hogy az álmatlan éjszakáimon oly módon kell gondolkodnom – a kasszát, a nézőszámot ugyanúgy kell produkálnom –, mintha egy magánszínházat vezetnék.

 

Hangnem: Igényes kultúrpolitika hiányában vagy a gazdasági helyzet állandó bizonytalansága okán folyton meg kell küzdeni a színházak fennmaradásáért. És ilyen helyzetekben nem mindegy, milyen hangnemet választ egy igazgató. Ehhez kell a gyomor. Színházvezetőként diplomatikusabban kell majd fogalmaznom, olykor fékeznem a nyelvemet, mivel több mint száz emberért felelek már. Major Tamás hajdan azt mondta: „A színész ne nyilatkozzon, mert átéli.” Szenzációs kontrollmegjegyzés. Fokozottan érvényes olyan színésznél, akiből igazgató lett.

 

Együttmozgás: A színház természetrajza különleges. Kevés olyan kolléga akad, aki azt mondja, én középszerű vagyok. A próbatáblán, a szereposztás kiírásakor mindenki azt reméli, a nevét minél följebb találja meg. Most viszont olyan a rendszer, hogy megadja a középszernek az előrejutás lehetőségét. Ki ne használná ki? Ezért nincs együttes mozgás a szakmában.

 

Politizálás: A politizálás pedig adottság. Színházi anyanyelv.

 

Jobb és bal: Egy színház nem tud jobboldali vagy baloldali lenni, csakis az számít: mi a műsor. Mi a repertoár. A színháznak feladata az is, hogy hozzászóljon társadalmi kérdésekhez. De nem úgy, hogy szavazatot adjon az egyik „oldalra”. Az a baj, hogy sokan az előadástól is voksot várnak, és mindennek pártos jelentést tulajdonítanak. És ezelől nem lehet kitérni. Nemrég interjú készült velem a Sáskák című előadásomról – egy nem a jobboldalhoz tartozó rádióban. Utóbb az újságírótól megtudtam: nem akarták leadni, mert a nyilatkozatomból azt vonták le, hogy én jobboldali vagyok. Rögtön besoroltak valahová, holott én csak a rendezésemről beszéltem.

 

Baj: A fő baj az, hogy politikai síkra terelődött a direktorok kinevezése. Megalakult a Vidéki Színházigazgatók Társasága, amelyik lényegében az újonnan kinevezett direktorokat tömöríti. Mintha szándékosan különállást akarnának megfogalmazni, miközben sok pontoon egyetértek azzal, amit az előadóművészeti törvény kapcsán deklaráltak. Én sem tartom szeremcsésnek, ahogy ők sem, hogy színházügyben ennyire szabad keze van az önkormányzatoknak. (…) Az történt, hogy körbeadták mindenkinek a törvénytervezetet, és afféle Önök kérték jelleggel beleírhatta mindenki, amit ő szeretne. Mindenki csak arra figyelt, hogy ő ne járjon rosszul. Hogy az a kis mondat belekerüljön, amivel biztosítottnak látja, hogy amit addig csinált, az valamilyen módon folytatható legyen.

 

Notóriusok: A Notóriusok-sorozatban készítünk egy előadást a struktúravitáról. Nagyon mulatságos, hogy amikor ezt kitaláltam, akkor még úgy tűnt, hogy a struktúravitában az az ábrázolandó, hogy az emberek, akik ott hangot kaptak, hogyan gondolják széttrancsírozni azt, ami létezik. Ez lett volna megfogalmazható számomra teátrálisan. Meg az, hogy miképp rímel mindez korábbi évekre, előző színházi helyzetekre. Most meg az a helyzet, hogy teljesen felesleges volt a struktúravita, mert máshol dőltek el az ügyek. Olyan, mintha rengeteg ember tépte volna a száját, gondolt volna ezt meg azt, de teljesen fölöslegesen erőlködtek. Ez derül ki a mostani színházvezető-választásokból. Persze a korábbiakból is, mert hülyeség lenne azt mondani, hogy azóta van baj, amióta a jobboldal kapja a színházakat. Már régóta baj van. Szeged, Veszprém már a kilencvenes évek elején „elesett", Békéscsaba sose volt jelentőséggel bíró! Sopron színházi szempontból tét nélkülinek számít. Itt mind cinikus és tájékozatlan döntések születtek, amelyek egyáltalán nem a szakmáról szóltak. Most nem egy politikai kirohanást hallasz tőlem. Egyszerűen arról van szó, hogy korábban attól féltünk, hogy mi lesz akkor, ha az a sok hülyeség, amit a struktúrával kapcsolatban összehordtak, egyszer tényleg egy politikus asztalára kerül, és elkezd azok alapján dönteni. Mostanra meg kiderült, hogy  egyszerűen csak az erősebb kutya vagy az urambátyám kutya baszik elve érvényesül mindenhol.

 

A nívósabb művészszínházakat kellene támogatni?: A Katonának minden pluszforintra szüksége lenne, de nem ilyen áron. Nekünk nem érdekünk, hogy mások „holttestére állva” tűnjünk magasabbnak. A színházak büdzséje már így is olyan szűkös, hogy minden további „karcsúsítás” valamelyik társulat ellehetetlenüléséhez vezetne. S ennek főleg a színészek esnének áldozatul. Egy fiatal művésznek sok szereplehetőséget kell kapnia, míg beérik. Sok színész van, aki csak ötvenéves korára tudja kiforrni magát. Ha elvesszük a játszóhelyeket, megszűnik ez az esély.

 

Téboly: Annyiféle téboly van ebben az országban, hogy mára odáig jutottunk: félünk néven nevezni a dolgokat. Vékony jégen próbálunk egyensúlyozni, hogy támadhatatlanná váljunk, s eközben elvész a mondandó. Más kérdés: képes-e egyáltalán egységesen képviselni valamit a színházi szakma.

 

Most: Azért nem látom olyan sötétnek a helyzetet, mint ami az eddigiekből kiderült. Mert valahogy azt érzem, hogy annyira lehetetlen a mostani helyzet, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Jól fel kell szívnunk magunkat. Most lehet harcolni dolgokért, most elszántnak kell lenni...

 

 

Forrás: Heti Válasz, 168 óra, Ellenfény, Színház, Népszava, Magyar Narancs, Népszabadság, Jelenkor, Színház.hu, stb.

süti beállítások módosítása