Kik azok a "fizikaisok"? - Interjú Zsíros Lindával

Sorozatunk, melyben a Színház- és Filmművészeti Főiskola első színházrendező - fizikai színházi koreográfus osztályának tagjait mutatjuk be, folytatódik.

Nemrégiben jöttél vissza Pitești-ből, ahol az Aradi Kamaraszínházzal vendégszerepeltetek a XVII. Nemzetközi Davila-Interfest Stúdiószínházi Fesztiválon. A rendezőtök, Tapasztó Ernő megkapta a legjobb rendezésért járó díjat. Milyen volt ez a fesztivál?

A Tündéri egy kortárs román dráma, amit koprodukcióban készítettünk a békéscsabai Jókai Színházzal és a MASZK Egyesülettel. A fesztiválon egyetlen magyar nyelvű darabként szerepeltünk, és volt bennünk aggodalom, hogy vajon hogyan fogadja majd a közönség, de szerencsére nagyon jól sikerült az előadás, és bennünket is beszippantott a város különleges fesztiválhangulata.

Ebben a produkcióban kettős szerepben vagy jelen, hiszen te játszod a darab egyetlen női figuráját és koreográfusként is dolgoztál a próbafolyamat alatt. A felkérés egyszerre érkezett, vagy az egyik hozta a másikat?

Az egész nagyon izgalmasan indult, mert eleinte csak a mozgásokat készítettem volna, de felhívott a rendező és azt mondta, hogy a Tündér szerepét végül is nekem kellene eljátszani. Én ennek rettenetesen megörültem, mert mindig nagyobb kihívás, ha ott kell lennem a színpadon. Szeretem, ha instruálnak, és ameddig fiatal vagyok és a fizikai kondícióm engedi hogy szerepeljek, addig szeretnék játszani. Tapasztó Ernő választásában nyilván az is közrejátszott, hogy a jelenlétemmel tovább lehetett erősíteni az előadás mozgásszínházas vonalát.

Koreográfusként hogyan dolgoztál együtt a kollégáiddal?

A két fiú, akikkel együtt játszom, Tege Antal és Harsányi Attila nagyon tehetségesek és inspiráltak a koreográfia elkészítésében. Sokat dolgoztunk, maximalista vagyok. Addig hajtottam őket a próbafolyamat alatt, amíg meg nem valósították az elképzeléseimet, pont úgy, ahogy szerettem volna. Még a főpróba előtti éjszaka is a Maros folyó partján ültem, és azon gondolkodtam, hogy még mit lehetne finomítani a mozgásokon.

Ez volt az első koreográfusi munkád?

Igazából Aradon dolgoztam már másik produkcióban is, és nagyon jó érzés, hogy bár véletlenül csöppentem a társulatba, számítanak rám hosszú távon. Persze a fővárosi vonalat sem szeretném lezárni, fontos, hogy itt is jelen legyek. Dolgoztam Pesten a Rózsavölgyi Szalonban egy Jon Fosse drámában. Ezek a munkák mind nagyon eltérőek, hiszen különböző emberekkel dolgozom, akikkel meg kell találni a közös hangot. Át kell adnom a gondolataimat, de nem mindegy, hogy milyen stílusban. Általában törekszem a jó próbafolyamat létrehozására, alkalmazkodni kell a testekhez, a személyiségekhez. Ezek finom, érzékeny dolgok, amelyekre oda kell figyelni.

Gondolom ez egy olyan munkamódszer, amit az iskolában tanultál. Milyen technikák voltak rád hatással?

Elsősorban az osztályfőnökünk, Horváth Csaba fizikai színháza. Több darabjában is szerepelhettünk, például a Toldiban, amelyet nekünk rendezett, de többen benne vagyunk a Forte Menyegző című produkciójában is. Nagyon izgalmas volt megismerni a társulatának tagjait, látni rajtuk, hogy pont ugyanazokat a dolgokat viszik magukkal, mint mi mindannyian a saját munkáinkban. Ha kérnek tőlünk valamit, akkor ott van a lelkünk és a gondolat, de ugyanabban a pillanatban ott van a testünk is, és az ezerféle kifejezési lehetőség, hiszen erre lettünk tréningezve. Nálunk nem csak a színész agya figyel, hanem minden egyes porcikája is információkat fogad be, és alakítja magára a szerepformálás érdekében.

Mostanában elég sokat filmeztél. Ez a fajta testtudat segíti a munkádat?

Nagyon is. M. Tóth Géza a Yes című kisfilm forgatásán azt mondta, hogy érezd a kamerát. A hátammal, a vállammal pontosan tudnom kell az ansnitt beállítást, anélkül, hogy hátranéznék. Fontos, hogy a testrészeim pont azt a jelentést hordozzák, amit a rendező elvár, mert filmen az apró mozdulatnak is jelentése van, a maximális koncentráció elengedhetetlen. Ebben a munkában Osvárt Andrea dublőreként vagyok jelen, de erről a fesztiválszezon végéig nem beszélhetek bővebben. Viszont ennek az ismeretségnek köszönhető, konkrétan Andrea kérése volt, hogy a Megdönteni Hajnal Tímeát című mozifilmben én játsszam a fiatalkori énjét. Ezek a filmes kirándulások nagyon jó lehetőségek voltak arra, hogy megtapasztalhassam, mennyire fontos lehet egy szemöldökrándulás, egy önkéntelen pislogás. Hatalmas élmény ülni a premieren nézni az elkészült jeleneteket, és izgulni a munkatársakért, hogy milyen lesz a fogadtatás. Most annyira érdekel az egész filmes világ, hogy nem cserélném ezeket az emlékeket semmi pénzért, jó lenne még néhány produkcióba bekerülni.

A filmezés mellett a Vígszínházban vagy gyakorlaton több osztálytársaddal. Ott nyilván egészen másképp kell dolgoznotok, mint amit megszokhattatok...

Most csak részben foglalkozunk azzal, amit tanultunk, mert a mozgás alkalmazott művészetként van jelen az előadásokban. A fizikai színház egy zsák, amit mindenhová magunkkal viszünk, és azt kapjuk elő belőle, amire éppen szükségünk van. Nagyon bízom benne, hogy majd megcsörren a telefon, mert valakinek szüksége van arra, amit mi tudunk. Igazából szinte bárhol szívesen dolgozom. Ha új emberekkel ismerkedem meg, a munkám során mindig van bennem valamiféle lendület.

Miben dolgozol jelenleg?

Az osztállyal együtt készítjük a Zárlatot, ami tulajdonképpen öt koreográfia. A Trafóban lesz a bemutató. Ebből kettőben veszek részt szereplőként, úgyhogy most leginkább Widder Kristóffal és Czakó Mátéval próbálok napi öt órát. Az egyszer régen májusban című etap Máté rendezése. Egy meditatív próbafolyamatban vagyunk, sokkal kevesebb a mozgás, mint a többi produkciónkban, mert a formanyelv mást kíván. Az előadás apró képekből épül fel - ennek az a nehézsége, hogy erősen kell közvetítenünk állapotokat, majd pillanatok alatt karaktert és jelmezt váltunk. Én most tanulom, hogy melyik szerep mennyi ideig érdekes a színpadon. Ráadásul egy picike térben próbálunk, ahol sokkal kevesebb gesztusra van szükség, egyelőre nem érzem, mennyi energia kell ezeknek az állapotoknak a közvetítéséhez a Trafóban. Máté előadásában nagyon izgalmas, hogy olyan szituációkat teremt, amellyel könnyen azonosulnak a nézők. Mindenki várt már randi előtt, hogy megérkezzen a másik, azt gondolni, hogy végül nem jön el, aztán mégis... Vagy összecsomagolni és otthagyni őt örökre...

(A Zárlat c. előadás április 24-25-én a Trafóban, május 27-én pedig az Ódry Színpadon lesz látható.)

És a másik produkció?

Widder Kristóf koreográfiája egy nagyon komoly, intenzív munka eredményeként fog színpadra állni. Jó megtapasztalni, hogy ő az elmúlt öt év alatt megtanult próbát vezetni, mi pedig sokkal fegyelmezettebben viszonyulunk egy rendezőhöz, még akkor is, ha az osztálytársunkról van szó. A hatvan perces alapjául egy Bret Easton Ellis regény szolgál. Mindig érdekes prózai művel dolgozni, van amikor narrálunk, van, amikor mozgunk, és van vetítés is. Néha groteszk, néha komor, néha viszont irtó vicces az egész. Kristófnak nagyon jó a humora, de ezt finom érzékkel adagolja a jelenetek során. Tudja, hogy kinek mi az erőssége, ezt használja, belőlünk építkezik.

Kristóf megtanult a színészeivel bánni. Neked mi a legfontosabb, amit az egyetemen töltött évek alatt elsajátítottál?

Megtanultam szorgalmasan, alázatosan állni a kihívások elé. Amikor felvettek, nagyon érzékeny voltam, az osztályfőnökeim szavain hamar elsírtam magam. Mára ez annyiban változott, hogy ezt az adottságot kezelni tudom, és rájöttem, hogy a drámázással csak a saját energiáimat pazarlom. Így viszont arra tudok koncentrálni, ami tényleg fontos a próbán. Viszont ennek a szenzibilitásnak vannak mélységei, ezt az oldalamat láthatja a közönség a Toldi című előadásunkban, ahol a két halott fiát sirató édesanyát játszhatom.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert nagyon céltudatos lánynak látszol és általában kemény figurákat alakítasz a színpadon.

11 évet fociztam, hat éves koromtól a csengődi pályán rúgtam a bőrt a bátyám barátaival. Az állóképességemet, a fiússágomat annak köszönhetem, hogy kimentem az edzéseikre, és bár fiatalabb voltam náluk, szívós munkával tartottam velük a lépést. Utána felvettek Szentesre, drámatagozatra, a sportmánia ekkor is megmaradt, de mellette megszerettem az irodalmat, a verseket. Sokáig prózai színésznő szerettem volna lenni, aztán ez egy ponton már nem volt számomra annyira érdekes.

Mi változott?

Rájöttem, hogy sokkal pontosabban fejezem ki magam mozgásban, a szövegekkel gyakran meggyűlik a bajom. Sok évvel ezelőtt kiugrottam egy mozgó vonatból, az esés következtében most elég szűken beszélek. Egyébként is hajlamos vagyok rá, hogy átvegyem az aradi beszédmódot, de mára megtanultam, hogy a szöveges előadások előtt tágítani kell az izmokat, mert ha a jelenet pörög, a szövegnek is fel kell venni a tempót. Ez nem akadályozhatja az előadás ritmusát. Az a jó, hogy a fizikai színházban összeérnek a szálak. Megvan benne a színészet, de legalább annyira hangsúlyos a mozgás. Ennek a kifejezőeszközei állnak a legközelebb hozzám.

Az interjú során sokszor elmondtad, hogy szerencsés vagy ezért vagy azért és kabalagyűrűd is van. Miért gondolod, hogy ez ennyire mázlis szakma?

Én a nulláról indultam, a családunkból senki sem foglalkozott előadó-művészettel. Csengődön mindig volt mögöttem egy bölcs, büszke családi háttér, akik hittek bennem, már csak miattuk sem fogom soha feladni, de ezt az utat egyedül kell végigjárnom. Ezek a dolgok segítenek bízni magamban, mert estéről estére megmérettetik ez a végtelenül érzékeny vidéki lány, egy méterre a kíváncsi nézői tekintetektől a Toldiban.

Kivel dolgoznál szívesen a jövőben?

Alapjában véve nagyon nyitott ember vagyok, kifejezetten érdekelnek az emberek, a közös munkák. Igazából most azt a korszakomat élem, hogy bármi jön, fejest ugrok bele, mert mire várjak? 24 éves vagyok, az a dolgom, hogy kíváncsi legyek a világra. Úgy gondolom, hogy ez alatt az öt év alatt megtanultam, hogy érdeklődni kell, színházba járni, találkozni, beszélgetni, mert ettől fogunk változni, feltöltődni, még nyitottabbnak lenni.

Az interjút készítette: Totobé Anita

Videó: Vadócz Péter